Ülök, mint fatuskó az éjszakában,
mintha nem volna se kezem, se lábam,
kiszáradva, élettelenül szinte,
s tűnődöm, ez volna az élet szirtje,
ez az üldögélés egy város szélén,
várva a semmire mindenek végén,
az életvégi december havában
kételkedve reményeim szavában,
önmagam torzójává rövidülve?
Feküdtem már padlón, csaknem kiütve,
és számolt a bíró: egy, kettő, három…
Feladjam? Dehogy! Újra megpróbálom!
Dacos az élet. Újra s újra kihív.
Hogy mondhatnám: nem vagyok kompetitív?
Egy szikra csak! – s nem vagyok haszontalan:
módszeresen tűzbe aprítom magam…
