Börtönben születtem, halálra ítélve,
falai között telt-múlt a gyermekkorom,
láncokban, a végső pillanattól félve
szállt pilláimra az éj a halálsoron.
Köd lepte emlék, de felhalványlik sokszor,
a születésnapok táján rendszeresen,
halálsoron élünk, mondogatom olykor,
és gondolom is egy csipetnyit viccesen.
Hetven év, legfeljebb nyolcvan*. Már az élet
két határa között morzsolom napjaim:
hetven, legfeljebb nyolcvan – szól az ítélet,
sétálok, lépcsőzöm: edzem a lábaim:
ne cipeljen senki majd semmilyen ágyba,
vagy székbe, s utolsó óhajom is készül:
szabom-varrom, elmém, szívem sok hibája,
bűne ne mocskolja be égi ruhámat,
hiszen a Mindenség Ura lát vendégül…
* Zsoltárok 90:10