(A sírásó imája)
Az ég felhő-gátjai átszakadtak. Ömlött
az eső irgalmatlanul. Amíg vártuk a sírgödör
környékén, kezdődjön el a temetői búcsúbeszéd,
esernyő alá bújt nők gyűrűjében találtam
magam, zuhogott rám a kérdés: felismersz-e?
Jól megnéztem mindegyiket, próbáltam kihámozni
egykori arcukat az ötven év szőtte pókhálóból.
Mosolyogtak: nem emlékszel?
Nem, nem emlékeztem.
Mosolyuk fátylán lemondó szomorúság árnyai
sütöttek át. Átégették az arcom, az ingem. Szinte.
Ütemes számolás szakított ki a kedves nők gyűrűjéből.
Egy, kettő, három… harminc.
Fújj!
Van-e pulzus?
Nincs.
Folytasd!
Egy, kettő. három… harminc.
Fújj!
Van-e pulzus?…
Kissé arrébb, a gödör szélén, izmos sírásó égre emelt
kezekkel esedezett a könyörtelen esőben.
Magasságos Isten, könyörülj rajta, anyját temetni
jött ide ez a férfi, ne hagyd meghalni!…
Tizenhét percen át élesztették a hideg
élettelenség felé sodródó testet:
amíg a mentő odatalált a Házsongárdi
temető dzsungelében.
A pap első mondata után összeesett,
kósza vérrög terítette földre. Égre tágult
szemekkel feküdt a kavicsos földön.
Felesége egy padra roskadva sírt.
Könnyei szétmosták arca fiatalos vonásait.
Magamban imádkoztam. Valószínűleg mindenki.
A sírásó hangosan; mint Laokoón, úgy küzdött
a halál kétkedés-kígyóival, fojtogató erejüket
jobban ismerte, mint bárki más a gyászoló tömegben.
Minden nap találkozik velük, többször is.
Négy fiatal segít neki. Az újraélesztést vezető
hölgy fegyelmezetten aggódó hangja életvirág
a halál kertjében. Időnként megpaskolja az élőhalott
arcot, biztatja: itt vagyunk bátyó… tarts ki… nem engedünk el…
Hallja-e?
Faló-néma a földön heverő test.
Por és hamu fegyveresei lapulnak bordái között.
Négy fiatal vonszolja elfelé a halál szorításából.
Egyikük lábainál fogva…
Sikerül-e nekik?
Sikerült. A kételkedés kígyói halálra
fojtva hevertek körös-körül a sírásó lábainál…