Csillagszerver
Azt mondják, az emberi agy kapacitása fölér ezernyolcszáz komputerével, s azt is mondják, unokáink vagy azok unokái majd összedrótozzák a maximálisra turbózott biológiai komputereket, és olyanok lesznek, mint Isten, mindenütt jelenvalók, mindent látók, sose lankadók, sose fáradók, sose alvók, sose álmodók, halhatatlanok…
Nem irigylem azokat az unokákat. Ha az agy ilyen alacsony kihasználtsági fokon is mellőzi a szívet mint a felsőbb szerv üzemelését zavaró ölebet, csontokat dobálgat oda neki a hétköznapok és hovatovább az ünnepnapok monitorja alá is, csak kussoljon, ne ugasson, fogja be száját, mi lesz akkor?
Mi lesz a testtel, amíg az agy, mint monitor az asztallapon, a világ összes agyával összekötve éjt nappá téve azon fáradozik, hogy a végtelen lehetőségek okozta végtelen bajokat megoldja – ül a fej alatt, s a végtelen naptárát lapozza, hogy melyik szorosnak, földrésznek, csillagnak mikor van név- és születésnapja, nehogy a sok agyból összegyúrt isten valamelyik fertálya megsértődjön, s mulasztás esetén az egész kozmosz összedőljön?
Hogy irigylem a régi véneket, asszonyokat, férfiakat, fiúkat, lányokat, akik nem akartak istenné válni, beérték egy mosollyal, nevetéssel, egy jó ebéddel, jót és rosszat Istentől vettek, mint mező a napsütést és jégverést, egymással akartak egyenlők lenni, nem Istennel, tisztelték és szerették, mint tisztes parasztcsalád apraja-nagyja a nehéz munkából hazatérő házurat: ha szeme villámlott, hangja mennydörgött, mint zivatarban a madarak, hallgattak, s azt álmodták, hogy reggelre kiderül…
Álmodni jó. Álomban teremt az agy. Megistenül. Ami jó és szép ezen a világon, az álmodó agy hozta létre. Az agy, amely a teremtésben megfáradt Isten ráncaiba álmodja magát, hogy ne hulljanak vissza az éjszakába a reggelek… Milyen gyönyörű volna ez a világ, ha nem volnának álomhekkerek… De vannak. És porig égnek a tűzfalak…
Azt mondják, a mitológiai istenek irigyelték a föld fiait halandóságuk miatt, a föld fiai meg istenek akarnak lenni. Kezdték a gyakornokságot saját sorsuk fölött, s elég rosszul sikerült… Aztán már segédekként egymás fölött csiszolták isteni adottságaikat… Ez is olyan jól ment, mint a karikacsapás csapás és karika nélkül… Következett a tanulás már haladónak mondható fokozata, az országok fölötti istenkedés, s olyan jól csinálták, hogy lett belőle jó néhány világégés… Most már nem elég a föld, beköszöntött az egyetemi fokozat, a világegyetem trónjára pályáznak – Isten helyére… Ősz van. Isten jár a fák között, s a fák aranyat szórnak lábai elé…
Még csak az kellene, hogy az összes eleme összekapcsolódva föltöltse magát egy csillagszerverre, s onnan meg lefuttassa magát ide…
Nincs az a tűzfal, az a vírusirtó, ami megvédhetné a hekkerektől: eltűnne az ősz, el az évszakok, eltűnne az ember, lefagyna a mindenség, s Isten kezdhetné elölről a teremtést a szibériainál ezernyolcszázszor nagyobb hidegben…
Siess, Uram, Jézus, mert ezek megelőznek!