Álom-pára
Temetőbe ritkán járok,
halottaim jönnek hozzám,
ajándékkal közelednek
álmaim ködös peronján.
Nem ölelnek, nem köszönnek –
tán nem szokás máslétükben.
Mi lehet az a tömött nagy
bőröndféle a kezükben?
Vedd át, mondják, neked hoztuk.
Olyan könnyű, mint egy párna.
Kinyitom, és messze hajít
a kicsapó álom-pára.
Egy nagy konyhában landolok
időt s teret átugorva,
nem lóg körte a plafonról,
édesanyám sugározza
a fényt meleg kályha mellől,
édesapám suszterszéken
jellememet kaptafázza –
sikerült is neki, részben.
Aztán megint ugrok, hegyek
közt kék bútoros szobában
Zoli öcsém tudós arccal
keresgél a Bibliában.
Jóska, kérdi, végül is te
kinek írod a verseket?
Egy kecskét sem terel égbe
hiábavaló éneked.
Válaszolnék, de ott vagyok
megint csak az állomáson.
Sehol senki, fölszálltak már –
sípszót hallok, s kissé fázom…