Hadnagy József: A tárgyak

ugyanazt teszik, amit az unokák,
kik unszolnak feszt, hogy játsszunk bújócskát,
elrejtőznek, és én úgy teszek, mintha
nem tudnám, hogy hol vannak… ez a minta
ragad, számol az óra: harminc, negyven,
persze, hogy tudom, hol a szemüvegem,
nem lehet máshol, mint ahová raktam,
számol tovább az óra – ötven, hatvan… –,
felforgatom a házat, nem találom,
hallgat az asztal, a szék, a kabátom
(ősz van), hol lehet?, akarva se tudnám
így elrejteni, jó, hogy nincsen puskám…
a tükör segít – kegyetlen az óra! –,
megvan a szemcsi, homlokomra tolva
nevet rám, papa, majdnem elaludtam,
jeleztem többször is: orrodra csúsztam…