H. Gábor Erzsébet: Vérhold

Vörös a Hold. Hogy mitől?
Ki tudja azt!
Mint, ahogy azt sem, hogy
megérek-e még egy új tavaszt,
s a rügyfakasztó május simogat-e még,
vagy emlék leszek már csak,
sárga, régi kép,
elfelejtett dal, néhány sornyi hír –
az író annyit ér, mint amennyit ír!

Vörös a Hold, akár a tűz!
Az ég ma oly fura;
ében palástja, mint a rossz ruha,
félig elégett, vérszínű-vörös,
szakadtszatén, felhőfüst-ködös,
mint a hangulat, amely most körbevesz –
mézbor illatol, enyhén fűszeres.
Fönn a nagy nihil… az ember mit kibír!

Vörös a Hold, vérholdnak hívják –
azt hiszem,
úgy tudtam, máshol nincs ilyen,
csak hol a szív is vérzik, s könny csorog –
gyarló az ember, s oly konok,
nem éli át a mások bánatát!
Csak bámulom most az égi láthatárt.
Üstökös! Mint egy kerge kisvonat!
kiállni nem hiába kell a kínokat.

Vörös a Hold, egy felhő ráfeszül –
hiszem a jót itt mélyen, legbelül!
Anyám azt mondta; azok boldogok,
kiknek szívébe Isten fényt lopott,
amerre lépnek száz virág terem,
s szavuk a balzsam mindenik seben.
Lehetnék rossz, de mégis jó vagyok –
tán, mert a szívembe, Isten fényt lopott.

További bejegyzések