Valóra vált egy régi álmom,
bár, kicsit későn, de nem baj az!
Szívemben most is lázas nyár van,
pedig a tél már kinn havaz.
Gyermekként ébren álmodoztam,
képzelve, fényes színpadot,
királynőt, angyalt, híres embert,
s azt is, hogy mindez én vagyok.
Képzetem szárnya elrepített,
társam az ében este volt,
ezüstös fényben megfürödve
barátom lett a rezge hold.
Szeretve lenni, úgy akartam!
– könnyű a szív, ha megtelik –
Sohasem kértem, mindig adtam,
vágytam a jót, az emberit.
Utamon százszor térdre rogytam,
s a húsba vájó kínokat
csendesen tűrtem, kék ajakkal,
nem adva föl az álmomat.
Adni akartam, s szép szavakkal
hintettem be a szűz lapot,
s kinek a lelke éhezett, az,
ékes dalommal jóllakott.
Sebünkre gyógyír minden jó szó.
Balzsama lágyan simogat,
akár az Isten karja, átfon,
enyhítve gyötrő kínokat.
Bárhányszor adtam, visszakaptam,
aranyhíd lett a költemény,
hitünket fénye átragyogta,
s látóvá lett a vak remény.
Verseim míves dalként szálltak
szabadság édes szárnyain,
s ringva a dallam lágy ölében,
valóra váltak álmaim.
