Úgy jöttél hozzám, mint egy árva,
kifosztott szívvel, térden állva –
nem tudtuk azt, hogy Isten küldött,
amikor sorsod hozzám űzött.
Úgy jöttél hozzám, mint ki éhes,
s egyetlen szóért halni képes.
Gyönyörű lelked enni koldult,
szemedből gyémántkönnycsepp csordult.
Úgy jöttél hozzám, mint ki fázik,
s takarót kérni tétovázik.
Reszketve álltál kék ajakkal –
játszott a szél a dér hajaddal.
Úgy adtam enni, mintha lenne,
mintha a szívem volna benne,
magamból téptem, szádba tettem,
éhedet szóval úgy etettem.
Hitedet lassan visszaadtam –
szeretni újra úgy akartam!
Feledni múltad – sírva, fájva –
takart be vágyam lágy ruhája.
Bennünk az érzés mélyre égett –
tudom, hogy Isten küldött téged!
Mellettem többé nem vagy árva,
alkonyom fénylő, lángvirága!