De szép fehér a táj! A hó, mint szűzi, lágy uszály,
a dombra simulva tündököl,
a lanka, ringató, kék öböl,
ölébe’ büszke zöld fenyők. Varázsos jégvilág!
A Nap ragyogva hull alá, a fénye lángvirág.
Hajamba kutatva, szél szöszöl,
kerengve, danázva üdvözöl.
Csodás a perc, az alkonyat. Nekem mesél a táj.
mint az átlőtt csontú eb, mint ki sem talált, összevissza istenek: dobálja magát a tenger. dühénél csak kínja nagyobb: az örök idővel volt ő viselős,
kilakoltatnák az elnyújtott csendek, csókod nélkül telt éjek, de velem hál, nálam ébred, fészket rakott bennem rég az Érzet. otthonát rejtelmes léte aranyfonállal körbeszőtte, hagyott
Nekiindulunk, körbejárjuk a mohás temetőt, talpunk alatt csigák roppannak, felriadnak halottaink, alufóliával takart fésűk zenélnek szomorkásan a megbomlott nyárban. Rendőrkutyák terelik helyes irányba az elkóborolt
A honlapot készítette:
Promix Universal Kft.
