H.Gábor Erzsébet
Te tudod csak
Könnyeim gyöngyén rezzen a fény,
igazán boldog itt vagyok én;
karoddal átfonsz, kezed fogom,
ajkam ha néma, ne vedd zokon!
Odakinn már a halál kaszál,
tépázott tollú madárka száll,
őszül a lanka, sárgul a lomb,
üveges szemmel bámul a domb.
Virágok szirmát fújja a szél,
beköszönt lassan újra a tél,
valami múlik – annyira fáj,
ruhátlan fáktól kopár a táj.
Egyszer csak vége, nincsen tovább,
elmúlnak majd a színes csodák,
s kihűl a fészek, verete jég –
didergő szíved szeret-e még?
Te tudod csak, hogy ki vagyok én;
te vagy a Nap, én benned a fény!
Ha kialszik majd parázs szemed,
akkor az égi arád leszek.