Furcsa csendű szürkeségben élek,
nappal minden perc oly végtelen,
ám amikor átölel az este,
elindul az álmom énvelem.
Szárnyra kapva repítnek a vágyak,
arra, ahol sose jártam még,
utat látni fényt szitál egy csillag,
s kísérőmül reményt ad az ég.
Szállok, s ahogy ablakodhoz érek,
törékeny kis madár leszek én,
s meglesem a drága kisszobádat,
repdesve az öröm tetején;
s azt, ahogy a verseidet írod
– ott maradnék, s nézném reggelig -,
s ahogyan a sorok gyarapodnak,
csöpp szívem is csordultig telik.
Apró csőröm halkan bekopogtat –
tenyeredbe véve simogatsz,
s becézve az ujjaid hegyével,
enyhíted az édes kínomat.
Lágy trilláim mennyek hangja néked –
elvarázsol színes énekem,
s ékes tollú csalogánnyá válva,
dalaidból fészket raksz nekem.