H. Gábor Erzsébet: Ringnak a rondók

Erdő anyónak karja kitárva,
fák sűrűjében nem vagyok árva,
annyi a kincs itt, annyi a szépség,
nem rág a bánat, nem kínoz kétség,

száz kicsi társam várja a jöttöm.
Lábam előtt egy sün van a földön,
gyöngyszeme villan, és az avarban
zizzenő hangú alt ma a dallam.

Gesztenye bomlik, s víg fakopáncsok
dolgoznak, közben járják a táncot.
Sárgarigónak füttye az ének,
dús lombú fák közt boldog az élet.

Zöld tücsök nyúzza vén hegedűjét,
szívem szerint a lágy gyepre dűlnék,
s hallgatnám estig, mert ez a béke –
jó lenne, hogyha nem lenne vége!

Ringat az érzés méla varázsa,
reppenő szárnyak lágy suhogása,
s elvisz az emlék messzire engem;
gyermekként épp a friss fűben fekszem,

s míg nagyanyám a gallyakat hordja,
szomjamat mélykék áfonya oltja.
Feltör az érzés, könnyeket perget,
annyira vágyom vissza a percet!

Szélzene hallik, húrokat penget,
csordultig tölti hangja a lelket.
Így születik a szívben a líra,
fájó sebemre dallama ír ma.

Ringnak a rondók kottái bennem,
hallgatja Isten, mennyei csendben,
hálát rebegve nyitja a száját,
s áldja az erdő szép muzsikáját.

További bejegyzések