Keresés
Close this search box.

H. Gábor Erzsébet: Őszidő

Ősz ruha hullik a fákra,
búcsút int csendben a nyár,
katlana ajtaja zárva,
rozsdaszín már a határ.

Hűvös a reggel, s azt este,
csillog a hajnali dér,
csipkefa roskadó teste
termésből bővet ígér.

Ősz vagyok én is, de szívem
kincsektől duzzadó spájz,
megfakult régen a színem,
de lángpírt gyújt rajtam a láz.

Akkor, ha verseket írok,
arcomon rózsa virul,
éteri harcokat vívok,
s az érzés csak lassan csitul.

Elvisz a szótenger messze,
elszakad tőlem a part,
s minthogyha el lennék veszve,
csak távolról hallom a dalt.

Minthogyha szárnyakat bontva
szállnék a semmibe fel,
szívemben felzeng egy óda,
s mindentől elszigetel.

Egymagam dúdolok csendben,
s itt, én már otthon vagyok,
s ebben a vágy-teli kertben,
nyílnak a gondolatok.

Hogyha mit érzek, leírtam,
tollpihe könnyű leszek,
s arcomon rózsaszín pírban
felhőtlen öröm rezeg.

Társammá lett már a béke,
nem vágyom színes csodát,
hálával nézek az égre,
s fény járja át a szobát.

További bejegyzések