Borongós, télvégi hajnalon,
kopog az eső az ablakon,
hallgatom csendben, fenn vagyok,
közben anyámra gondolok.
Nem csitul semmit a láz, a kín,
üresek lettek az álmaim,
cserepes ajkam hallgatag,
bennem a szavak most alszanak.
Ülök, s csak bámulok óraszám,
olyanná lettem jó anyám,
akár a lét a jégmezőn
páncélba zárva. Nincs erőm.
Megfagyott bennem már a szó,
rég, mint a tenger, áradó
mondatok jöttek, szép dalok,
most pedig néma lény vagyok!
Töltsd be az űrt a lelkemen,
mondd azt, hogy: írjál gyermekem!
Vezesd a tollam szép anyám!
Fogam nyomától ég a szám.
Tudom, hogy látsz, bár nem beszélsz,
érzem, hogy itt vagy, bennem élsz.
Angyali szárnyaddal úgy ölelj,
hogy fájdalmam végleg múljon el.
