H. Gábor Erzsébet: Nagyapám

A kapuban állt, hosszan integetett,
előtte átkarolt, s azt súgta, nagyon szeret.
Nem szokta mondani, azért fájt annyira,
beszálltam gyorsan a kopottas taxiba –
el innen! – mondtam. – Bár maradtam volna még!
Majdnem hogy megfojtott a kétsoros, kék nyakék,
levegőt akartam, s valami nagy csodát,
börtön volt rajtam a fekete bőrkabát.
A taxis csak nézett, nem tudta mért sírok,
azt se, hogy szívemmel lassan már nem bírok;
feszített, jajongott, majdnem hogy megszakadt,
falába égett az utolsó pillanat.

Ott kellett hagynom. – Bár ne tettem volna!
A szél már az őszvégi avart kotorta.
Ki tudta azt, hogy nem látom többé,
hogy semmivé lesz majd, szétfoszló köddé,
én nem tudtam azt sem, hogy olyan nagy beteg…
Révülten bámulom az ébenszín eget,
s tudom, hogy megbocsát, szeretett engem –
nélküle kifosztott lelenc a lelkem.
Álmomban ezerszer érzem, és látom,
ahogy a két karja remegve átfon;
orcája hófehér akár a márvány –
ott áll a kapuban most is, és vár rám!

További bejegyzések