Még bennem élsz, igaz már nem lángolón,
csak csendes parázsként, lázas szunnyadón,
de néha még – ha enyhe szellő lebben –
fellobbansz, égsz, tán’ a múltnál is szebben.
Még őrzöm – oly féltőn – szelíd mosolyod,
még szeretlek, de hinni már nem tudok.
Kagylóhéj leszek, a gyöngyödre hajlok,
s ha óceán mélyi halk sóhajt hallok,
magamba zárlak – ott lenn – mindörökre,
s ringatlak lágyan, asszonyi ölembe’.