Ma úgy feszít a lázas vágy,
zizzen a papír, selyme lágy,
forrongva zsibong mindenem,
muszáj most írnom énnekem.
A toll szorít, ahogy fogom,
vagy én szorítom, nem tudom,
de meg kell tennem, éhezem;
igen, ez, ami kell nekem!
Hogy miért írok nem titok,
mert gyönyör az, mit adni fog,
az érzést annyira ismerem –
hát add sokáig, Istenem!
Ám ha majd egyszer, én Uram,
lezárnád mégis, szép utam,
s fényes kegyedet elvennéd,
benned visszhangzó dal lennék.