Annyira jó nekem! Néha még félek is
attól, hogy sorsszelem felkap, és messze visz,
elsodor vad heve tőled majd messzire,
s nem leszek boldog már sohase ennyire.
Akár a víz, s a part; létedbe olvadok –
forrásod, kék eged, múzsád is én vagyok,
s te nékem mindenem! Dalodat hallgatom,
lángtorkú tűzmadár, fenséges irgalom.
Éltető szép Napom te kelted fel nekem,
harmatcsepp-gyöngyöket szórva szét kertemen.
Életem része vagy – dehogyis kéne más!
Valami szent gyönyör szívembe mélyre ás;
parázsló alkonyunk tüzébe rejtezem
karodban égni el, szerelmes részegen.