Ezernyi apró mécses ég,
a Hold ragyog, s az ég taván
csónakban ül egy indián;
megélni jött egy szép mesét.
Csillagok halnak porba ott…
A bőre rézvörös-arany,
fejdísze most is rajta van,
várja a hajnal-holnapot.
Szívében lángol még a nyár,
egyetlen napra visszatér,
hálát mondani mindenér’,
epedve várja hét határ.
Napruhát ölt az indián,
lángol az égalj, gyúl a fény,
ragyog az óarany-szatén,
sugara nyíl a ködszitán.
S a föld, az ég, a régi fák,
ünneplik őt, a vén nyarat –
áhított, édes áldozat,
akár a tiszta, szép imák!
