Teérted mindent felkutattam…
Kereslek szóban, mozdulatban,
görnyedve, fázva, térden állva,
kutatlak, mint egy lázas árva.
Kereslek borban, gyászdalokban –
szívemben mázsás fájdalom van,
magamat csalva, haldokolva,
fetrengek lenn a szürke porba’.
Kifosztott kamra, kong a gyomra!
Talán az álmom visszahoz ma,
s elrepít véled kósza vágyam,
oda, hol annyi vadvirág van,
ahol az út a hegyre kaptat,
ahol az első csókot adtad,
ahol az eskünk égig reppent,
s ahová könnyem gyöngye cseppent.
Nem jössz, de úgyis megkereslek –
akár egy gyermek úgy szeretlek,
épp olyan égi tisztasággal,
ahogy a szél beszél a fákkal,
s ahogy az Úr vigyázza léptünk –
muszáj még tarka csokrot tépnünk!
Azt hittem látok, mégse láttam,
a legtöbb lépést elhibáztam.
Kereslek mindig; nappal, éjjel,
asszonyi, őrült szenvedéllyel –
többé már biztos nem hibázok,
tudom, hogy újra rád találok
ott, hol az út a hegyre kaptat –
lábnyomod jelnek rajta hagytad,
s elvezet hozzád. Nem hibáztatsz,
megbocsájtok, s te megbocsájtasz.
