H. Gábor Erzsébet: Hogyha lennék

Drága napom, ékességem,
nem ragyogsz már úgy, mint régen,
szemed fénye tompa, bágyadt,
ifjú orcád egyre sápad.

Kínok vájják zsenge tested,
madár-lelked félve reszket,
kerted hervad, nincsen virág,
sorsod férge mindent kirág.

Magam adnám érted, hidd el,
imádkozom igaz hittel,
kérem Istent, éjjel nappal –
ne hagyjon itt bánatommal!

Drága kincsem, húsom, vérem
lassan véres már a térdem,
úgy könyörgöm megváltásért,
úgy fáj, amit sorsod rád mért.

Hogyha lennék istenember,
átfonnálak mindenemmel,
két karom a bölcsőd lenne,
s apró gyermek lennél benne.

Úgy ragyognál újra, szépem,
mint a csillag fenn az égen,
s hogyha fájna, hogyha sírnál,
Vigasztalni engem hívnál.

További bejegyzések