Nem jön az álom, Emese éber,
nem vágyik inni, nem kell az étel,
kell neki édes éjnek varázsa,
hajtja a vére, viszi a lába.
Viszi a lába, hajtja a vére
– magáról ingét szinte letépve -,
lázas a teste, feszül a vágya,
ünnepet ígért táltosa mára.
Táltosa mára ünnepet ígért,
s jövendölt néki feltörő vízért,
népének győztes, boldog jövendőt,
örömöt oda, ahol még nem nőtt.
Ahol még nem nőtt, örömöt oda,
s ígérte; éjjel eljön a csoda!
Hirtelen fény gyúl, csillagok égnek,
aranyló sárgák, türkizes kékek,
türkizes kékek, aranyló sárgák
ölelik körbe a néma mátkát.
Fölötte testes madár kerengél,
Emese látja, reszket, de nem fél;
reszket, de nem fél, Emese látja –
nászágya lesz a selyemruhája,
s ágyéka vágyó-szelíden hagyja,
mélyébe dúsan hulljon a magja.
Hulljon a magja mélyébe dúsan,
teremtő erő árad a húsban –
asszony és madár! – jövő fogant ma,
messzire száll az égi hozsanna.
Égi hozsanna, messzire száll az,
mennyei hangja vizeket áraszt,
s anyai méhből folyót fakasztva,
Isten is ott van áldását adva;
áldását adva Isten is ott van,
Emese szíve örömöt dobban…
S Turulmadárnak hős fia Álmos,
igazi tettre váltott egy álmot,
váltott egy álmot igazi tettre,
hitével népét hazavezette.
Elvetve nékik boldog jövendőt,
s örömöt oda, ahol még nem nőtt.