Magamba zárva legbelül,
olykor egy érzés felhevül,
parázsa izzó lávakő,
perzselő éltes bánat ő.
Megéget, kínoz, megsebez,
lelkemnek teste sebhelyes,
régóta hordom mély hegét,
sorsomnak titkos végzetét…
Kinyílni vágyó rózsaszál,
napfényt a léthez nem talál,
bimbóba fojtva bánatát,
bámul egy árva pőre fát.
Sorsával búsan szembesül,
teste egy percre megfeszül,
s feladja, tudja így marad,
közben a szíve megszakad.
Bimbaja kókadt, sápatag,
bélyege végleg rátapad.
Körötte illat, sok virág,
a kertben minden élni vágy.
Haldokló léte fáj nagyon,
árnyék egy képzelt kőfalon,
nem lehet rózsa már sosem,
pecsét egy kínzó végzeten.
Árnyékban él, s ez így marad,
hiába süt a drága nap,
neki a fényből ennyi járt,
fájdalmát tűrve nem kiált.
Ámde a vágya nem hal el!
Álmában csendben ünnepel,
s teljesül vágyott élete,
kibontja őt az Úr keze.
