H. Gábor Erzsébet: Anyám dalai

Szegény anyám, úgy élte lázas életét,
hogy közben szívét tépte szét azért,
hogy minél több részre ossza azt,
s nem kapott érte szép vigaszt,
csak megvetést, csak bánatot.
Magának szárnyat álmodott,
és elrepült, hogy az legyen
kit elkerül a félelem,
s ahol, ki jó, azt bottal nem verik,
álmodott létet, emberit.

Esténként nékem úgy dalolt,
hogy karja ringatva átkarolt,
és szálltam én is el, vele,
szíve-zsebébe tett bele,
s együtt repültünk messze, fel…
Hallgatnám még, de nem felel.

Eldalolt ő már minden dalt,
s mikor a sorsa rárivallt,
némává lett, de jól tudom,
amikor róla álmodom,
ajkáról újabb dal fakad,
szitálva égi-magvakat.
Televény szívem rejtekén
elvetem mindet újra én.
Tiszta a dallam, nem hamis,
sebemre ír az még ma is.

Anyámnak minden szép szavát
szeretet lángja járta át,
megőrzöm mindet, drága kincs,
anyám szavának párja nincs.
Belőlük élek, s verseim
időzve léte percein,
igazat szólnak, emberit.
A szívem, mindig megtelik
amikor róla szól a dal –
tudom, hogy boldog, hogyha hall!
Márványkő őrzi szép nevét,
s Isten fogja már vén kezét.

További bejegyzések