Távolba réved vén szeme,
a múltba vissza, messzire –
nincs néki itt már senkije,
jajongva száll a szélzene.
Szárad a széna, illatol,
fűszeres nyárvég, méz csorog,
tenger az emlék, háborog,
árja a szívén áthatol.
Izzad a kéz, a toll megáll,
szája szeglete megremeg,
sajog a seb, mert nem heged –
fáj ez a lángos szőke nyár!
Az asszony volt a mindene;
múzsája, és még az ma is –
látja még egyszer, abba’ hisz,
s lelke egy lehet majd vele.