A dombok lágy ölén, egy éltes templom áll,
a tornya égbe nyúl, hol tág a láthatár,
a hegy vigyáz reá és néhány vén fenyő,
s a nap ragyogja át, a fény, az éltető.
A hófehér falak már szürkés árnyúak,
a tornya, – régi éke – foltos hattyúnyak,
hű tanyára lelt ott, egy árva vadgalamb,
és néma társa lett a rozsdás rézharang.
Nem kong már, mint régen, az érces hangja holt,
pedig mint az égbolt, az, olyan tiszta volt.
De ha jön az éjjel, s a leple ráhajol,
álmában, dalára, a visszhang válaszol.
