Az őszi fák alatt egy szürke pad lapul,
az évek vasfogát csak tűri szótlanul,
a támla megfakult, a szú kikezdte már,
a deszkán megpihen egy éltes gerlepár.
A fába vésve sok-sok szív, és furcsa jel,
a képzelet csapong ma, hosszú útra kel.
Visszaszáll a múltba, s az emlék felsajog –
hogy bír ki a szív, mondd, ilyen sok bánatot?
Akiben szent a hit, amíg csak él, remél…
A földre halva hull ezernyi rőt levél.
Az őszi fák alatt egy roskadt pad vacog.
Az érzés felsikolt, hisz én is ott vagyok;
egy szívben, két betű. Egy rég-mesét jegyez.
Már tompa tőr a múlt, de mégis megsebez.