Arany hajadra szél hajol,
füledbe súgva úgy dalol
akár a lázas fürj a fán,
akit a vágya űz talán.
Simítva karcsú száradat,
fűszeres illatáradat
járja a gazdag dús mezőt,
áhítva enyhet, hűs esőt.
Magodban ott a szép jövő,
reménytelt létet érlelő,
hitünket napban forgató,
sebünkre zsenge írt adó.
Kamrád, ha ősszel megtelik,
kincseit újra elvetik
azért, hogy minél több legyen,
akár a fény az ünnepen.
Tudod, hogy merre jár a Nap –
általa mindig áldva vagy,
hajadra lágyan ráhajol,
s szeretve, féltve, átkarol.
