Ne fossz meg minket szép dalodtól,
ne hallgass költő, légy apostol!
Szavadra vár sok szomjas ember,
szeretve kérnek, s tisztelettel.
Ne légy szemérmes, nyílj ki nékik,
tudják, hogy szíved értük vérzik,
öntsd ki hát lelked fájó titkát –
inná a papír már a tintát.
Emberből vagy, és épp úgy szenvedsz,
mint ahogy más is, – jobb, ha engedsz!
Ne szégyelld, ordíts, fájva, sírva,
arcodra úgyis rá van írva!
Bánatod, terhed, oszd meg vélük,
csillapítsd kínzó, szomjuk, éhük,
verseid rezgő csillagfénye
ábrándos létük szép reménye.
Adj amíg adhatsz, adj míg kérik,
s ajkukon ízed mézzé érik.
Téged az Isten úgy szeressen,
hogy ez az áldás el ne vesszen!
