Gyenge-Rusz Anett: Mindennek ára van

A nő beviharzott a fürdőszobába és olyan erővel csapta be az ajtót, hogy a keret is kimozdult a helyéről. Önkívületben ráncigálta le magáról a nadrágot és a bugyit. Ráült a wc-re és csak bámult maga elé. Úgy érezte, mintha lázas lenne. Reszketett, fázott. Semmi másra nem tudott figyelni, csak saját dühére. Megint. Ezredszer is. Mert ilyen volt ő, amikor felülkerekedett rajta az akarat. Kényszeresen kapargatta ujjain a körömágyat. Közben sem tudta, később sem emlékezett rá, de ezt csinálta. Hosszú percek teltek el így.
Hirtelen meghallotta a szellőző zúgását. Zúgott, mióta felkapcsolta villanyt, de persze erre sem emlékezett. A hang irányába fordult. Pengevékonyra feszített ajkaiból kiengedte a szorítást. A tomboló, belső láz is enyhült, helyébe hideg üresség költözött. Kipirult arca mögött abbamaradt a lüktetés. Ujjai jégcsapokká merevedtek. A vakító düh párája lassan elillant. Szégyellte magát. Nagyon. A tehetetlen egyedüllét csak fokozta ezt az érzést.
Máskor, ha dolgát végezni jött be, magával hozta a telefonját. Most nem tette. Pedig jól jött volna, figyelemelterelésnek. Mindegy, majd lesz valami… Kinyitotta a szekrényt, kihúzta a fiókokat. Talált pár dobozt, azokban kutatott. Nem keresett semmit, húzta az időt. Gondolta, hátha így megnyugszik. Egy kicsit tényleg jobban érezte magát. Újra voltak saját gondolatai.
De a gondolatok megint csak bajt hoztak. Eszébe jutott az akarat. Olajat öntött ezzel már alig pislákoló szégyenérzetére. Ismét szorongott. Egyszer ki kell lépnie a fürdőből. Magyarázkodni, bocsánatot kérni. Nem ő volt, nem ő tette, nem ő mondta! Hanem az akarat. A gondolattól apróvá zsugorodott lélekben. Szemeit behunyva érezte, ahogy összemegy, kicsiny porszemmé válik. Ettől összeszorult a gyomra és inkább kinyitotta a szemét. Nem, nem szabad félni! A férje nem fog haragudni. Sosem haragszik. Tudja, ismeri. Őt is, meg az akaratot is. Tudja, milyen nehéz nekik egymással.
A nő ritkán vetkőzik ki önmagából, de amikor megtörténik, nem tud uralkodni az indulatain. Kevés dologhoz ragaszkodik igazán az életben. Az évek során valamelyest levetkőzte a rugalmatlanságát és egészen lerövidítette a listát. Ezekhez azonban olyan szoros viszony fűzte, hogy már-már meghatározták az identitását. Szinte kapaszkodtak belé, csüngtek rajta. Közéjük tartozott az akarat. Sehogyan sem tudott megszabadulni tőle. Sokáig gyúrta, gömbölyítette, tenyere melegével olvasztotta, mígnem akkora lett, hogy legalább a kíváncsi szemek elől elrejthette. Hová? Magába. A szíve közepébe. A szívére bízta, mindig szemmel tarthassa. Az akaratot felügyelni kellett, mert igen veszélyes tudott lenni. A szíve azt súgta, már megtanulta érteni és kezelni az akaratot. A szíve szerette is az akaratot, de a nő nem akarta ország-világ elé tárni. Már nem. Azért dugta el jó mélyre. Sokat kellett törődni az akarattal, hogy jól viselkedjen. Azonban mindennek ára van és ez jól tudták. Ő is, az akarat is. A szív meg naiv volt, gondoskodott az akaratról, időt töltött vele, türelmes volt. Az akarat pedig, ha kapott, kétszer annyit vett el. A nőtől és a szívétől is. Míg ártatlan képpel várakozott börtönében, kiforralta ördögi tervét. Rájött, amikor a lélek fénye bevilágítja a szívet, az kinyílik, s úgy ragyog, mint az éjszaka legfényesebb csillaga. És az akarat végre kitörhet a fogságból.
A nő pedig felkészületlen. Ha megérzi magában az akaratot munkálni, erőtlenül földre rogy a kemény érzéstől. Szabadságát az akarat az első perctől kiélvezve, apró piros gömböcskéből, vérvörös polilpszerű lénnyé változik és szorosan körbefonja őt, az áldozatát, mindenestől, hogy ne lásson, ne halljon, levegőt se vehessen. A szív ilyenkor tehetetlen, helyette a nőnek kell cselekednie. Erőn felül legyűrni a vadállatot, vigyázva, éppen annyi szigorral, hogy meg ne ölje. Ha megöli, vele hal a szív is.

A nő mindig a wc-n ült, félmeztelenül. Testének minden porcikájában szétáradt a hideg. Nagyon utált fázni, rosszul esett neki. Talán a nehezén már túl van, és nem jön vissza az a gonosz. Erről ismét eszébe jutott az egész. Sajnálni kezdte magát. Fülében csengtek saját mondatai. Nem, nem az övé. Az akaraté. Megint az akarat volt.
Érezte, hogy újra elönti a forróság. Egy pillanatig még visszatartotta a pokoli hullámot. Nyitott szájjal, összeszorított fogakkal várta, hogy történjen valami, ami megállítja az áradatot, ami észhez téríti. Várta, hogy a Jóisten segítő kezei kiemeljék őt a keserűre fagyott lávacsuszamból. Hirtelen tovaszállt ez a kimeresztett pillanat, és azon nyomban átadta helyét az élősködőnek, az ördögi lénynek, aki kéjes vigyorral az arcán szabadította fel az önzés perzselő tüzét. És a nő megint nagyon dühös lett. Egyre mélyebbre fúrta magát az akarat verejtékének vörös ködébe, hogy tetőtől talpig belefürödjön, és teljes lényében lángoljon.
Így ment ez, ki tudja meddig. Ott a fürdőszobában. Minden hang nélkül. A lángoló düh és a dermesztő szégyen oda-vissza adták egymásnak a stafétát. A nő a wc-n ülve tűrte ezt a harcot. Kívülről úgy tűnhetett, vajúdik. Néha csukott szemmel, elkínzott arccal, hol elhúzott, hol meg összeharapott ajkakkal várta a kínok végét. Bár úgy lett volna, hogy a nyálkás, vörös csápokat elvetéli. De az akarat sosem szűnik meg létezni. Egy következő, szégyenült pillanatban mégis melegséget érzett a hüvelye tájékán. Nem vér volt, hanem vizelet. Nem vetett véget a zajló kínoknak. A nő elgyötörten, szinte félálomban nyúlt a háta mögé. Kezébe vette és önkéntelenül tekerni kezdte a wc-papírt a gurigáról. Kézfejét már egész göngyöleg fonta át, amikor megunta és el akarta tépni. Az utolsó perforációnál megfeszítette a puha papírt, s az utolsó pillanatban, mielőtt eltépte volna, magához tért a révületből. Talán a remélt, vágyott kéz nyúlt le, oltalmat adva. Mert hirtelen nem volt már sem düh, sem szégyen. Az akarat megszeppenve konstatálta, hogy elhagyja az ereje. Nem értette, biztos volt a győzelemben. Mégis egy csapásra vége lett a csatának.
Mindennek ára van! A gondolat villámként csapódott a nő agyába. Mindennek ára van! Még a wc-papírnak is. Engedett a szorításból, majd feltekerte a felesleget, egészen az utolsó két szeletig. Csak azokat tépte le. Használta, majd felhúzta a bugyit és a farmert. Lehúzta a wc-t, a mosdóhoz lépett. Belenézett a tükörbe. Az viharvert képet mutatott, de mégis látta önmagát. Nagyon lassan mosolyra húzta szája két sarkát.
Az akarat mindeközben szürkülni kezdett. Halványodott, izzó csápjai felszívódtak és nem maradt belőle más, mint a kis piros gombóc, ami volt. Talán még kisebb is, mint előtte.
A nő tudta, ezentúl másképp kell bánni az akarattal. A gombócot tenyerei közé fogta, nézegette egy kicsit. Még mindig ragaszkodik hozzá. Még mindig nem tud tőle megszabadulni. Még mindig szereti. De magát jobban. Mindennek ára van! Fogta az akaratot, majd a jobb oldali orrlyukát befogva, a ballal felszippantotta. Fájt, ahogyan a bal agyféltekébe fúródott, a könnye is kicsordult, de tudta, ott biztonságban lesz. Az agya lesz az akarat méltó gyámja.
Végre készen állt, hogy elhagyja a fürdőszobát. Kinyitotta az ajtót, visszanyomta helyére a kimozdult keretet és lekapcsolta a villanyt. Mindenki ott volt még. A félelme alaptalannak bizonyult. Nem vártak magyarázatot, sem bocsánatkérést. Nem foglalkoztak vele. Ha szenved, hát szenvedjen. Magát okolhatja.
Egyedül a férje lépett oda hozzá. Nem haragudott. Sosem haragszik. Aggodalommal vegyes kíváncsisággal kereste a nő tekintetét. Féltette őt, mert pontosan tudta, mi történik vele. Mindegy, hogy a fürdőben, vagy máshol. Tudta, hogy a kínoknak ára van! Félt, hogy a belső harcok egyszer maguk alá temetik és nem lesz többé. Csak az akarat, aki majd új fészket keres magának.
De most másképp fénylett a nő szeme a könnyek alatt. Valami megváltozott. Életében először megérezte, s talán egyszer meg is érti, hogy mindennek ára van. A wc-papírnak, az ajtófélfának, a dühödt harcoknak a láthatatlan koloncokkal, melyek nap, mint nap rajta függenek. Nehogy egyszer az életével fizessen.

További bejegyzések