Hason fekszem a fűben. Áll az idő. A csendet csak a szél tavaszias zúgása töri meg, ahogy a fenyő lombját lengeti és almafák zsenge leveleit összecsapja. Közben azért süt a nap, jólesően melegíti a derekamat.
Élvezem a színes pázsit közelségét. Szinte belesimulok és onnan szemlélem a világot. Innen minden más. Jobb, egyszerűbb, szebb. Gyógyír ez szívnek és léleknek. Pedig nem gyógyulni jöttem. A tekintetem ide-oda cikázik, mindent egyszerre akarok látni. Ha lehetne, szemeimmel beleharapnék a pillanatba, s a falatokat, mint a kirakó darabjait rakosgatnám össze gondolatban, amikor majd nagyon hiányzik.
Jobb karomat a fülem mellé húzom, ráfekszem. Bár göröngyös a föld, és a pitypang meg a cickafark belenyomódik a bőrömbe, elképzelni sem tudnék kényelmesebb fekhelyet. Egy fűszál épp az orrom hegyéig ér. A többi mind rövidebb. Nemrég vágták a füvet, ez az egy valahogy kimaradt. Ő más. Büszkén nyújtózik az ég felé, szinte mosolyogva. Társai csodálattal vegyes félelemmel néznek rá. Hisz ő más. Különleges.
Míg a fűszálak történetén merengek, észre sem veszem, hogy betakar az ég, s a langyos fuvallatok egymásba karolva ringatnak, a fenyő és az almafa altatódalt dúdolnak. Biztosak a dolgukban, pár perc múlva álomba szenderülök. Azt mondják, abban az 5 percben, elalvás előtt, na, akkor derül ki igazán magunk számára is, kik vagyunk mi, milyen emberek. Akkor érezzük legbiztosabban, mi értelme az életünknek, s jó-e az irány, amerre haladunk. Azt hiszem, én boldog voltam ebben az 5 percben. Erőt éreztem, olyan erőt, melynek teret kell engedni. Így sem átlagos az életem, de rengeteget tehetek még.
Tulajdonképpen sosem gondoltam, hogy hétköznapi életutam lesz. És minden lépésem egyre inkább ezt bizonyította. Hogy ennek mi az ára? Van ára? Hát, ha egyáltalán, akkor az, ami a „mással”, a különbözőséggel jár. Minden máshogy történik, mint másokkal. Például, míg mások a húsvéti vigadalom után visszatérnek a megszokott napi dolgokhoz, mi ünneplünk. Bizony! Álmomban kissé megrándul a szám széle, egy pillanatra érzem, ahogyan a nap süti az arcomat.
Ha visszaemlékszem, nem reméltem, hogy két olyan gyermeket szülök majd, akik a maguk módján igazán különlegesek. Azt pedig végképp nem kívántam, hogy az egyik, a kisebb autista legyen. Senki sem álmodik erről, amikor a családalapítást tervezgeti. De ha őszinte akarok lenni magammal, nem is történhetett volna másképp. Nem, nem önigazolást keresek, vagy kapaszkodót, magyarázatot. Őszintén érzem így. Tudtam és tudtam mindig.
Puha léptek neszét hallom hozzám közeledni, de csak a másodperc töredékéig. Mozdulni sem tudok, azonnal visszaalszom. Sokat tanulok ettől a kislánytól. Mennyire más az élet, mióta tudjuk. Mióta ő ilyen. Nincsenek cukormázzal borítva a mindennapjaink, vannak nehéz percek, de akkor is jobb így. Valami egészen elemi, ősi árad a lényéből. Bár fiatal lélek, de minden sugárzik belőle, ami a jó élethez kell: őszinteség, kedvesség, természetesség. Nincsenek gátlásai, nem akar megfelelni senkinek, és határtalan örömmel fordul afelé, ami megadatik neki. Megéli az érzéseit és a pillanatot. A jelenben él és azt teszi, amitől jól érzi magát. Mindezt anélkül, hogy beszélne.
Elzsibbadt a karom, gyorsan kihúzom a fejem alól és azzal a mozdulattal az arcom alá fordítom a papucsomat. Ez így megint jó. Igen, most nagyon jó. Feltölt a természet, jólesik az alvás. Minden rendben. Itt vagyok, és csak ez számít. Nem aggódok, nem félek, és nem érdekel, mi lesz egy óra múlva. Majd foglakozom vele, ha eljön.
Ismét hangokat hallok. A méhek dongását, kutyaugatást a távolból, emberi hangokat; a gyermekeim hangját. Lassan nyitom ki a szemem. Beletűz a nap. Nem zavar. Fekszem még egy kicsit, aztán nyújtózva felülök. Körülnézek és hálával gondolok a természet ajándéka, erre a kis időre, ott egyedül a fűben, amit adott nekem. Elbúcsúzom a fenyőtől, az almafától és attól a különleges fűszáltól.
Felállok. Újraindul az idő. Nem bánom. Még sok, nem hétköznapi pillanat vár rám. Nem csak egyedül, hanem velük, a természet két kis szőke ajándékával is.
