Gyenge-Rusz Anett: Nekem volt valóság

Megmelegíthetném a gombócot, ha fázok a látványtól: a japánakác virága úgy hullik bele az üres utcába, a cinkos borult égbolt alatt, mint ősszel, amikor a fák lerozsdálják magukat. Igaz nyár van, de megmelegítem azt a gombócot. Két és fél darab maradt belőle. Úgy eszem meg, úgy is ülök az asztalnál, mintha már ősz lenne. Az utolsó morzsáig kiélvezem a alkalom szülte időhurkot magam körül. Aztán egyszer hanyatt dől a villa a tányér szélén, abbéli nyugalmában, hogy végeztem, hogy nem lesz már szükségem rá. Én is tudom a dolgom, felállok és akkor hirtelen minden visszarendeződik. Újra nyár van, nincs több gombóc, meg ha lenne is, már kihűlt volna. Az utcát most a forróságtól ernyedten fénylő autók borítják el, a japánakác sem lengedezik, csak pihegve pihen. Az égbolt úgy ragyog, szinte mosolyog. Rajtam, mert tudja, amit én nem hiszek el neki: az egész csak nekem volt valóság.