Gyenge-Rusz Anett: Minden reggel

Valahonnan távolról furcsa zajt hallok. Kiszakadok az álmomból.
Megmozdulok.
Egyre közelebb szól a hang. Szemem csukva, kezem önkéntelenül elindul.
Két ujjammal tapogatok, míg rátalálnak a feliratra „Kikapcsol”.
A csörgés abbamarad. Sikerült.
A hirtelen csönd miatt görcsbe rándul a gyomrom.
Reggel van. Újra. Megint reggel.
Meggyőzném magam az ellenkezőjéről, de felülök az ágyon.
Sötét van, mégis látok. Tudom, mit kell látnom.
Papucs az ágy végénél, szemüveg az íróasztal sarkán, köntös a forgószéken.
Minden reggel, ebben a sorrendben.

Elindulok a konyhába. Az agyam is munkához lát, tervez.
Fergetegnyi gondolatot, keserédes érzéseket zúdít rám.
Védekezésképp hátrasimítom az arcomba logó kócos tincseket.
A konyhába érve fényt kapcsolok. Meleg fényű ledet.
Bevilágítja a konyhapultot. Tekintetem a kotyogós kávéfőzőt keresi. Meg is találja.
Érte nyúlok. Engedni kezd a görcs a gyomromban.
De a gondolatok nem lassítanak, ömlenek, én pedig nem bírok velük.
Várjatok egy kicsit, míg utolérlek titeket!
Kezemnek most gyorsnak kell lennie. Szétszerel, elmos, megtölt, összerak, alágyújt és vár.
És vár. És vár.
Aztán halk csobogás kíséretében megjelenik egy korty kávé. Illata felszáll.
Orromon át, az agyam minden redőjébe bekúszik.
Megálljt parancsol a szertelen gondolatoknak.

Kiürül a fejem. Újra önmagam vagyok.
Igazán látok. És figyelek. Csak a kávéfőzőre figyelek.
Szökőkútként ontja a feketeséget. Felhangzik a várva várt sercegés.
Kész.
Bögrét választok. Fehér alapon fekete pöttyöset.
Cukrot szórok, két és fél kanálnyit. Csilingel a sok kristály.
Tiszta lappal indulok.
Lassan engedem a gondolatokat. Előre, amelyik szépet, s jót ígér. És bízik bennem.
Tejet öntök. Ahogy folyik, mintha benne fürdenék. Bátorságot önt belém.
Készen állok, megoldandó feladatok! Jöhet a kávé.
Sűrű lávaként ostromolja a szűz tájat.
Leuralni már nem tudja. Elegyedik a fekete és a fehér. Keveredik, mint a gondolatok.
Összeér a jó és a rossz, a könnyű és a nehéz, a szép és a csúnya.

Kezembe veszem a bögrét.
Jobb kézzel a hideg fülét, ballal a forró oldalát szorítom.
A kettő csak együtt igaz.
Leülök, és a reggeli homályban a bögrébe bámulok.
Eggyé váltak a színek. Egy a fekete s a fehér.
Egymás kezét fogva, párba állva.
A bögrében, a fejemben. Ma és mindig. Az egész életemben.
Belekortyolok. Érzem, ahogy átjár a fekete és a fehér. Egyensúlyba hoz.
Megiszom, míg meleg. Jól vagyok. Leteszem a bögrét. Még nézem egy kicsit.
Majd felállok. Dolgomra indulok. Vár a következő fekete és fehér.
Hogy aztán holnap, reggel újrakezdődjön az egész.

További bejegyzések