A meggymagot a fa alá köptem. Eleredt az eső, de nem zavart. Nem érdekelt. Pedig megáztam. Ezt is csak utólag vettem észre. Olyan volt, mint a többi dolog. Az illatozó rózsa, a tűzrevaló farakás, az egymáson gördülő fehér kavicsok. Magától értetődő. Csuromvizesen jártam be aznap a világot. És minden meggypiros színű volt; az ezüst fülbevaló, a lustán omló faldarabok, a féregfúrta zöld falevél, a jégverte betonon eltaposott cigarettavég, a holdköves égbolt és a szeméttől csillogó füves ligetek is. Este láttam újra mád színeket. A fogkrém például fehér volt. De csak nem lett nyugtom. Fogmosás után meggyes rétes ízét éreztem a számban. Pedig régen ettem. Nagyon megkívántam a harapást, jár az íz mellé. Meg közben rátapad a porcukor az ajkaimra és hát mit sem ér az egész a porcukor nélkül. Aztán lefeküdtem aludni. Álmomban úgy tűnt, esik a hó. Felnéztem az égre. Egy hatalmas kéz, horpadt fémszűrőn át szitált porcukrot a meggyfákra.
DECEMBERI PÁLYÁZAT
december 1, 2024
