Március nyolcadika van. Újra. Ez a nap már nem a gyászé.
Valamikor, éjszaka éppen a másik oldalamra fordultam, és elkapott egy nehéz érzés. Éber pillanat volt ez, – talán a szemem is kinyitottam résnyire, ebben nem vagyok egészen biztos – de reggel visszagondolva, örültem, hogy nem tartott tovább. Nem akartam azt, ami éjjel átfutott az agyamon. Végül nem is jött. Csodálkoztam. Nincs fájdalom, sem hiányérzet.
Olyan természetes volt, hogy egyszerűen itt és most ez van. Meggyújtottam három mécsest. Erőltettem, hogy feltörjön belőlem valami keserédes, múltidéző önsajnálat. Bárhogy próbáltam, a küzdelmem sikertelen volt. Nem szomorodtam el. Valahogy nem engedte az agyam a szívemnek, hogy a vélt veszteség után sóvárogjon, és az elmúlást hibáztassa önző, gyermeteg kívánságai miatt. Csak egy név és egy arc sejlett fel szemeim előtt, azok sem a gyertyalángban, hanem a vázában rügyező aranyeső sárga virágai között. Az arc kedves volt; kerekded, mosolygós, a bőr néhol ráncos, de különben selyemfényű, ápolt. Nem fájt a szemébe nézni, én is mosolyogtam. Közben átrendeztem a hátteret, az aranyeső helyére nárciszt képzeltem. Így szebb volt, a nárcisz jobban illik hozzá. Mindig is az illett, bár a gerbera volt a kedvence.
Napközben végig velem volt, a hipotalamuszon ült, keresztbe tett bokával, lábán a régi, barna bőr papuccsal. Nem voltam önmagam, vagy még inkább az lettem? Ezt akkor lehetetlen volt eldönteni, összefolytak a gondolataink. Egy kávé fölött tisztult ki a fejem, én voltam én, de több annyival, amit tőle tanultam. Például a fűszert. Az életben mindenhez kell fűszer. Elsősorban őrölt bors a húslevesbe, minden kóstoláskor. Meg egy apró mosoly a köszönés mellé, egy rövid kérdés, amit más nem tesz fel, szép szó, szeretet, elfogadás. Érezni az illatot, látni a szépséget, elképzelni, amit csak lehet. Meg a kedvesség, magammal, másokkal. Erről egy idézet jutott eszembe Az emlékezés rózsakertje című könyvből: „Nem kétséges, hogy mind a kedves, mind a mogorva ember csak saját arcát képes meglátni az emberek között. Légy kedves, és mindenütt kedvességgel fogsz találkozni; légy mogorva és mindenütt mogorvasággal fogsz találkozni.”
Igen, ez most a kulcs. Kedvesnek lenni, kedvesnek maradni. Úgy éreztem, azonnal tennem kell valamit. Ő volt-e, a sors rendezte, vagy csak megtörtént, de úgy történt, hogy valakivel pontosan akkor kedves lehettem. Jó volt. Én voltam.
Estére lett nárcisz és gerbera is. Átadta helyét az aranyeső. Immár nem a képzeletben, hanem a valóságban. A gyertyák is égtek. Emlékidéző szerepüket maguk mögött hagyva, köszönetként lobogtak a kis lángok. Kedvesen.
Ez a nap többé már nem a gyászé. Hanem a háláé. A hálámé, érte.
