Keresés
Close this search box.

Gyenge-Rusz Anett: Ébrenlét

Azt mondom, délig még alszunk. Pihenünk. Nem kelünk fel, csak, majd ha jólesik. De ha a testem mást akar, nem tudok magamnak engedelmeskedni. Az elmém bujtogatja. Már hallom, a fülemben, vagy még beljebb valahol a hallójárat mélyén pezsgőt bontottak erre az alkalomra. Ajakfény illatú pezsgőt, ki is öntötték, olyan régimódi lapos kristály kehelybe, és pezseg, egyre csak pezseg. Csodálatos az egész, sárga buborékokban úszom. Nem lehet ezt tovább fekve elviselni. Fel kell kelnem. Igen, idő előtt, de az is lehet, hogy pont időben. Muszáj, mert a pezsgés nem hagy nyugodni. Nem tudom, mihez kezdjek. Eszembe jut, hogy elfogyott a fagyi. Csinálok egy adagot. Mondjuk, hogy házi, amúgy meg porból van. Először fehér az egész és kókuszillatú. Keverés közben sárgadinnye színűvé válik és erős mangó illatot áraszt. Aztán összekuszálódik a mangó meg a kókusz és ez ismerős, ezt tudom, nagyon jól tudom, felismertem, mert ez az illat összetéveszthetetlen. Hiányzik. Az illat, meg a seb is, amit már olyan sokszor feltépett, hogy mostanra végérvényesen begyógyuljon. A seb, melyből régen vér folyt, s miközben csordogált, sugdosott is valamit a fülembe, amit mindig tudtam, de sosem mondtam ki, mert annyira féltem tőle: hogy nem voltam elég bátor. A készülő fagyi fölött mindez újra velem volt, de hiába szuggeráltam a régi sebem helyét, meg se feszült a bőr. Nem volt ott már semmi. Ebből tudtam, hogy elmúlt. És azt is, hogy valamiképp mégis bátor voltam. Az sem baj, ha nem. Mert végre, ha nem is úgy, ahogyan régen gondoltam, vagy szerettem volna, de itt vagyok. Ébren vagyok.

További bejegyzések