Gyerekkoromban kimondhatatlanul féltem, talán nem vagyok ezzel egyedül. Tudjátok, van az a különös, szinte leírhatatlan érzés a lámpaoltás után. Amikor a megszűnik az addig teljes biztonságot nyújtó fény uralma, és mindent belep a sötétség. Az pedig egyáltalán nem meghatározható vagy előre kiszámítható. Folyamatosan fodrozódó hullámaival, valószínűtlenül tekergő csápjaival. Alaktalan kiterjedése képes elrejteni olyan dolgokat, amelyek a frászt hozzák ránk.
A villanykapcsoló lenyomása után minden egyes este úgy éreztem, hogy az életemért küzdök: rohanok vagy szökellek, esetleg ezek valamilyen furcsa kombinációját használva próbálok meg mielőbb a helyiség másik végében található ágyam biztonságos rejtekébe jutni. Ugyanis hat évesen teljes mértékben meg voltam győződve róla, hogy a szobám mérhetetlen sötétjében egy undorító szörny próbál meg elkapni. A fény eltűnése után ocsmány és szőrös kezével, tűhegyes karmaival csak azon munkálkodik, hogy mielőbb megragadhassa bokámat, és ellenállást aligha tanúsító mihaszna kis testemet behúzza az ágy alá. Mindaddig pedig fekhelyem alatt várakozik halkan és csendben, ahova egy rejtélyes portálon keresztül jut át az ő rémálomszerű bizarr világából minden este. Amikor kibontja amorf vitorláit a sötétség, ő akkor lép akcióba.
Mit sem érnek a párna mellé készített áthidalhatatlan távolságban is kitűnően működő műanyag fegyverek vagy a Lego-készlet figuráiból összetrombitált sereg, ennél jóval ravaszabbnak kell lennem. Az egykoron szépséges álmok ígéretével felolvasott mesékből és édesanyám homlokomra lehelt jó-éjt-csókjából már jócskán kinőttem; mégsem kérhetem meg minden alkalommal, hogy oltsa le helyettem a villanyt, miközben én már az ágyamban fekszem. Jobbára mozdulatlanul. A takarót teljesen magam alá gyűrve. Nem vagyok már pisis, ez egyértelműen az én harcom lesz.
Pontosan ismerem a bútorok minden kiterjedését, a szobámban található tárgyak szigorú helyét, ám miután mindent vastagon átölel a sötétség áthatolhatatlan leple, valahogy mégis kételkedem. Nem mozdultak-e esetleg arrébb vagy mondjuk cseréltek helyet, hogy felboruljak és elessek bennük, esetleg egy rosszul kiszámított lépésnél éppen nekik ütközzem. Mit sem ér ilyenkor a nappali fényben alaposan memorizált terep, a leküzdésre váró táv előzetes felmérése. Egy szempillantás, és míg agyamat lefoglalják ezek a gondolatok, az ocsmány szörny egy lábszárra támadó mérgeskígyó gyorsaságával mar belém. Ezért ugrálok, pattogok, szökellek – mindig másfajta útvonalon, előre kiszámíthatatlan irányokba menetelve. Hogy megtévesszem, kicselezzem.
Persze próbáltam már más trükköket is bevetni. A villanykapcsoló felületére egy vékonyka zsineget erősítettem, hogy a távolból is működtetni tudjam. Mutatványom sajnálatos módon már az első teszt alkalmával besült. Később teniszlabdával, illetve néhány kényelmesen megmarkolható dinoszaurusz-figurával akartam ugyanezt elérni, ám sajnos nem tudtam annyira jól célozni, hogy sikerüljön a művelet. Ezt követően műanyag játékaim apróbb alkatrészeiből ácsoltam egy hosszabb rúdszerűséget, hogy majd azzal, persze ez sem jött össze. Számtalan ötletesnek hitt módon kíséreltem meg, ám minden megoldásra irányuló kísérletem, erőfeszítésem kudarcba fulladt. Így maradt a futás meg a szökdécselés.
***
Most már más a helyzet. Nem emlékszem hogyan, de lassanként felnőttem. Ha megkérnétek, meséljek néhány fontos vagy számomra valamilyen szempontból különleges eseményről, esetleg idézzek fel élményeket, illetve releváns szituációkat a múltból, amelyek meghatározóak voltak az életemre nézve, sajnos egy sem jutna hirtelen az eszembe. Lehetségesnek tartom, hogy akadtak ilyenek, ám az is elképzelhető, hogy teljesen átlagos és középszerűen unalmas fiatalkorom volt. Bármelyik történhetett e kettő közül. Az viszont szinte teljes bizonyossággal állíthatom, hogy az imént vázolt gyermekkori traumákból kifolyólag egy jó ideig pszichológushoz jártam, hogy valahogy feldolgozzam.
Nem mondom, hogy könnyű volt, de úgy érzem, mára megbékéltem vele. Egy nehéz munkanap után, mikor hazaérek, megvacsorázom – semmi nehéz étel nem jöhet számításba -, aztán egy kis agyzsibbasztó sorozat vagy film következik, hogy valamivel elűzzem a napközben átélt feszültség apróbb bennem lebegő maradványait. Ezután forró vízzel letusolok és egy kiadós fogmosás következik. Mikor kezemmel a hálószoba villanykapcsolója felé nyúlok, már egyáltalán nem félek a következményektől. Sokáig tartott tudatosítani magamban, hogy senki és semmi nem árthat nekem. Komótosan odaballagok az ágyhoz, várok még néhány pillanatot a sötétben, hogy megnyíljon a portál, és akkor egy vadidegen ágya alatt találom magam egy számomra ismeretlen szobában. Először kissé furcsa volt, de meg lehet szokni.