Gréczi Imola: Kertvárosi papagáj

Bárcsak ezt az egy dolgot is meg tudnám szokni — tűnődtem magamban, miközben a reggeli kávémat kortyolgattam a verandán. Évekkel ezelőtt mekkora váltásnak tűnt a belvárosból a kertvárosba költözni. Emlékszem, nyolchónapos terhes voltam a kislányunkkal, és nem volt könnyű elszakadni az ismerős környezettől. Soha nem gondolkodtam azon, hogy igazán szeretem-e a belváros viharos lendületét, a zajt, ami egyszerre zavaró, mégis már reggel hatkor életet lehel mindenbe.
És itt? Sehol egy autó, csak a csendes kertvárosi utcák. Pedig ez is Budapest, bár őszintén, mielőtt házat kezdtünk keresni, azelőtt soha nem jártam a XVII. kerületben. Minek is jöttem volna? Minden a jól ismert VI. kerülethez kötött. Ahogy teltek az évek, otthonossá vált ez a végtelen nyugalom, ami körülvett minket. Élveztem, hogy a gyerekek szaladgálhatnak az udvaron, szerettem, hogy a hálószoba ablakából figyelhetem az évszakok váltakozását. A templom harangjainak megnyugtató hangját már az első itt töltött éjszakán megszerettem. Az egész környéket betöltötte a zengése az autók elviselhetetlen dudája helyett. Békesség járt át, amikor meghallottam. Ez volt az, amitől legelőször azt éreztem: hazaérkeztünk — egy helyre, ahol boldogan nevelhetjük fel a gyerekeinket. A kutyaugatás már más kérdés volt… Az nem ment ilyen egyszerűen. Több évbe telt, mire a hangos ugatás után már nem a jól megszokott kiabálást vártam, hogy:
— Morzsi, csend! Ne ugass!
Amit többnyire egy papucs csattanása követett, hogy a kis jószág biztosan csendben legyen.
Az itteni Morzsi hasonló produkcióját többnyire dicséret követte:
— „Jaj, de ügyes kutyus vagy! Nagyon jól őrzöd a házat!”
Én egy-egy hangosabb éjszaka után egészen mást mondtam volna a szomszéd kutyájának… De ahogy teltek az évek, ezt is megszoktam. Sőt, őszintén, már észre sem veszem…
Na de van egy dolog, ami még ezen a békés reggelen is felkavarja a gondolataimat… A szomszédok. Pontosabban egy bizonyos szomszéd. Már az elején éreztem, hogy itt bizony nem úgy működnek a dolgok, mint a belvárosban, ahol egy halk „hello” a lépcsőházban, és mindenki rohan is tovább…
Itt mindenki figyelt. Ki költözik? Mit csinál?
De senki sem volt tolakodó az első pár hónapban. Szóval úgy voltam vele, hogy illedelmesen, mosolyogva köszönünk mindenkinek, esetleg egy gyors „Hogy vagy?” belefér, és ezzel mi leszünk a kedves, zárkózott kertvárosi család a környéken.
De aztán megjelent Magdi néni…
Persze mi rontottuk el, mert tavasszal a lányunk kikönyörgött egy hullámos papagájt. Ami amúgy is remek ötlet volt, mert még a két kutya és a három gyerek együtt sem csinál akkora koszt, mint ez a kis élőlény egymagában.
Ráadásul az ember, ha utazik, Csipikét nem igazán teheti be a kocsiba a gyerekek közé. De ez ott és akkor valahogy nem jutott eszünkbe…
Eljött a nyár és a várva várt balatoni nyaralás. Már ott álltunk indulásra készen az ajtóban öt bőrönddel, két kutyával és három gyerekkel, amikor szembesültünk a problémával: hoppá, nekünk időközben lett egy madarunk is, akinek a sorsa így igencsak kérdéses a következő két hétben.
És akkor Gergő hirtelen felkiáltott:
— Magdi néni!
Én kétkedve néztem rá, de jobb ötlet híján nem szóltam semmit. Beszélő viszonyban voltunk vele, és tényleg szerette az állatokat.
Tovább sem jutottam a gondolatban, mert a férjem már szaladt is át hozzá, hogy megbeszélje vele.
Pár perc múlva vissza is tért Gergő.
— Elvállalta — mondta mosolyogva.
Én személy szerint huszonhét év belvárosi lét után ezt a hírt mély döbbenettel fogadtam. Igazából már azt is furcsának találtam, hogy csak úgy odaadunk egy kulcsot egy számunkra szinte idegen nőnek…
A férjem, aki pár utcára innen nőtt fel, próbált nyugtatni, hogy ezt itt így szokás, és Magdi néni csak párszor ugrik majd át vizet és magot adni. Miközben hallgattam , elképzeltem, hogy mire érnék haza a régi otthonomban egy hasonló érdekes döntés után… Valószínűleg egy teljesen üres lakás várna — morfondíroztam magamban. De ha ez itt így normális, hát legyen. Úgysem volt jobb ötletem…
A nyaralás után legnagyobb örömömre egy bútorozott ház fogadott minket. Sőt, nekem úgy tűnt, mintha nagyobb rend lenne, mint amikor elmentünk — de gyorsan elhessegettem ezt a gondolatot. A lényeg az volt, hogy Csipike életben maradt Na, mégiscsak igaza volt Gergőnek, és én aggódtam túl a dolgokat —töprengtem magamban.
Másnap reggel történt az első szokatlan dolog… Szombat volt, így nem terveztünk túl korán kelni, főleg mert a nyaralás fáradalmait próbáltuk kipihenni. Három gyerekkel egy kéthetes út ugyanis minden, csak nem pihentető. De már reggel nyolckor furcsa hangokra lettünk figyelmesek a nappali felől. Lassan kimásztam az ágyból, kócosan, félálomban bebotorkáltam a zaj forrását kutatva — és megláttam Magdi nénit Csipikével a kezében…
Egy percig nem is igazán tudtam, mit mondjak neki.
Lehet, hogy itt ez is természetes… — futott át az agyamon.
— Szia — köszöntem tétován.
— Szia — köszönt vissza teljes természetességgel. — Csak jöttem madarat reptetni. A két hét alatt biztos megszokta, hogy ilyenkor repül, nem akartam, hogy rossz napja legyen. De már megyek is, pont végeztünk. Ja, és egy kicsit pakoltam is, amíg nem voltatok itthon. Tudod, néha unatkoztam. Nem mindig akart visszarepülni a kalitkába… — bökött a madár felé a fejével, majd választ sem várva sarkon fordult, és kisétált a házból. Én még pár percig csak álltam ott döbbenten, aztán lassan visszabotorkáltam a férjem mellé az ágyba.
— Na, mi volt az? — kérdezte Gergő félálomban, amikor észrevette, hogy visszafeküdtem mellé.
— A szomszéd volt itt… madarat reptetni vagy mi. Ja, amúgy rendet rakott, amíg mi nyaraltunk. Azt ne mondd, hogy itt ez is természetes… — mondtam kissé feldúlt hangon.
— Hááát… nem hiszem — kezdte bizonytalanul Gergő. — De biztos nem lesz gyakori dolog. Majd beszélek vele, ne aggódj, drágám.
Azzal megnyugtatásképpen puszit nyomott az arcomra.
— Akkor jó… — enyhültem meg én is.
A délelőtt folyamán igyekeztem elfelejteni a különös reggelt. Biztos kivételes alkalom volt — zártam le magamban végül a történteket… De ez a remény hamar szertefoszlott, ugyanis délután újból nyílt a bejárati ajtó, és Magdi néni jelent meg a nappaliban.Mi éppen békésen társasoztunk a gyerekekkel, akik szintén meglepetten köszöntek a családi idillbe besétáló szomszéd néninek.
— Sziasztok! — mondta Magdi néni. — Pár perc, és itt sem vagyok. Csak délután is repülési idő van…
Szúrós tekintettel néztem Gergőre, jelezve, hogy talán itt lenne az ideje finoman megemlíteni: annyira azért nem örülünk a váratlan látogatásoknak. Ő csak tétován megvonta a vállát, jelezve, hogy nem igazán akar konfliktusba keveredni a határozott hölggyel.
Hat év telt el azóta…
Lett még egy madarunk, mert Magdi néni meggyőzte a családot arról, hogy Csipikének társ kell, úgy boldogabb. Szóval most már ketten vannak — hangosan csivitelve és temérdek magot szórva a nappalinkba…
És a szomszédunk?
Minden reggel és minden délután megjelenik nálunk… Én ma reggel már csak annyit kérdeztem Gergőtől egy újabb reptetéses ébresztő után:
— Mégis meddig élnek a hullámos papagájok?
Majd durcásan kisétáltam a verandára a gőzölgő kávémmal a kezemben.