Sokáig gondolkoztam azon — közel két hónapot volt nálam a kézirat, mielőtt a nyomdába küldtük —, hogy szabad-e és kell e egyáltalán, akárcsak egyetlen betűt hozzátenni, vagy kivenni a kötetből. Minduntalan arra jutottam, így kerek, így teljes az egész. Őszintén mondhatom, kiváló kikapcsolódás volt számomra a kötet szerkesztése.
Debreczeny György amikor nem volt kedvem beállni a sorba című verseskötete a kortárs magyar irodalom egyik legkarakteresebb különutas alkotásai közé tartozik. A cím önmagában ars poetica: a sorból való kilépés, a konformitás elutasítása, az intellektuális és erkölcsi autonómia költői gesztusának megnyilvánulása. Ez a magatartás nem pusztán lázadás, hanem egy mélyen etikai állásfoglalás is — ami a szabad ember tisztelete az irodalmi, társadalmi és gondolati rendszerek merevségével szemben.
A kötetben a létélmény sokszor groteszk, máskor gyöngéd, olykor ironikus tónusban jelenik meg, kellő mélységű szarkazmussal fűszerezve. Debreczeny nem pusztán ír, hanem kommentál, reagál, értelmez és újrakonstruál: költészete kölcsönhatásba lép és szellemi párbeszédet folytat, többek közt; Tandorival, Takáts Gyulával, Domonkos Istvánnal, és mindazokkal, akik a „különállás” irodalmi hagyományát képviselik, képviselték a magyar irodalom palettáján.
Zalán Tibor a kötetben található kritikai esszéjében pontosan írja:
„Ahány vers, annyi féleség és fél-lesség. Szófacsarások, szófeltalálások, szójátékok-drámák… Irónia még az édesbússágban is, édesbússág még a szarkazmusban is.”
Ez az egyensúly a humor és tragikum, az intellektus és ösztön között Debreczeny legnagyobb erényei között egyértelműen tetten érhető. Nézzünk néhány vers mögé, tapintsuk meg a sorokba, és a sorok közé feszülő gondolatokat:
„múlik az idő visszafelé” (8. oldal)
Ebben a versben Debreczeny időszemlélete a tandoriánus játékosság és a posztmodern önreflexió találkozása. A lírai én a mindennapok tárgyait (mérőszalag, sörösdoboz, szőnyeg) a lét és érték paradoxonainak tükreivé emeli:
„megrágom a mérőszalagot / leveszem a polcról az elolvasásra váró könyvet / gondosan leporolom / és fejbe vágom vele magamat.”
Az önirónia és a tapasztalat groteszk egysége itt a modern ember intellektuális önmarcangolásává válik. Az idő nem lineáris: visszafelé múlik, mert a múlt súlya alatt a jelen törékennyé lesz. A vers poétikailag szabad, de formailag fegyelmezett: a mondatritmusok és képtörések belső zeneiséget teremtenek.
Tematikailag ez a költemény az alkotói tudat allegóriája — a művész, aki a saját életét is „leltári számmal látja el”, miközben az ihletet és értelmet a mindennapi abszurditásban keresi.
„a lila és a sárga virág” (53–55. oldal)
Lírai önvallomás és a családi emlékezet bensőséges keveréke, amiben a hangnem szelíd és az irónia háttérbe vonul. A vers az otthon, a szeretet, a múló idő és a közös élet apró gesztusainak poézisét építi fel.
„nem tanultam meg kapálni / első próbálkozásom idején / a feleségem rám kiáltott / hogy fogom én azt a kapát.”
Ez a hétköznapiság Debreczeny egyik legszebb erénye: a mindennapit képes a metafizikusig emelni. A „lila és sárga virág” kettőssége a női-férfi princípium, a mulandóság és megmaradás, az emberi együttélés színeinek allegóriája.
Formailag a vers prózaversbe hajló szabad líra, mégis feszesen szerkesztett, ismétlődő szerkezetű. A természet és az ember szerves egységét jeleníti meg, minden filozofálás nélkül, tiszta költői tapintattal.
„vulkánok fügefák költők” (145–147. oldal)
Ez a kötet egyik csúcspontja, ars poetica és elégia egyszerre. A vers Takáts Gyula emlékének szól, de valójában Debreczeny saját költői sorsának tükörképe is lehetne.
„…mi leszünk a kivont kard helyett a kivont, leselejtezett állományrész.”
A sorok keserű iróniája a kortárs kultúra felejtésével és a költészet szerepvesztésével szembesít. A vers azonban nem kesergés, hanem méltóságteljes szembenézés a sorssal.
A metaforák (vulkán, fügefa, hattyú, malom) a természet és művészet állandóságát idézik — az emberi feledés ellenpontjaként. Poétikailag a vers szabadon áramló, prózai tónusú, de mélyen zenei rezgéseket komponál. A belső rímek, ismétlések, elharapott szótagok („mi leszünk a kivont… ál(l)om-ányrész”) Debreczeny nyelvjátékos ötletességének példái. Ez a vers egyszerre búcsú és hitvallás — az alkotás értelmét kutató költő önportréja.
Debreczeny György kötete nem kívülről szemléli a világot, hanem belülről bomlasztja. A „nem beállni a sorba” nála nem lázadás, hanem a gondolkodó ember morális kötelessége. Minden verse önvizsgálat, még ha játékos köntösbe bujtatva is jelenik meg.
A kötet nagy erénye, hogy képes humorral oldani a tragikumot, miközben a nyelvi leleménye nem valamiféle öncélú verselés, hanem a világlátásának egyik eszköze.
Zalán Tibor szavaival élve:
„Ahol út van, nála bevallott úttalanság, és ahol erény, nála kinevetett erény nélküliség van. Látszólag viccet csinál a legkomolyabb dolgokból, pedig csak meg akarja vizsgálni őket.”
A szerző ezzel a kötettel a magyar líra különálló ösvényét járja — a humorral átitatott, mégis fájdalmasan őszinte költészetét, amitől a mindennapi élet tárgyai a létezés metaforáivá, a lírai hitelesség egyfajta fanyar derűjévé és az emberi méltóság könyvévé emeli. Olyan költészet, amelyben a szavak mögött mindig ott lapul a higgadt csend — ami a gondolkodás —, a humor és a szeretet csendje.
Tudom, hosszúra nyúlt a locsogásom, viszont rövidre fogva a gondolatokat: jó szívvel ajánlom olvasásra az olvasóknak!
Varjú Zoltán
aki kimondja
aki a hallottakról beszél
az a látottakról beszél
aki a szélről beszél
az a szélcsendről beszél
aki a hallottakról nem beszél
az a látottakról nem beszél
aki a szélről nem beszél
az a szélcsendről nem beszél
aki a hallottakról hallgat
az a látottakról hallgat
aki a szélről hallgat
az a szélcsendről hallgat
aki a hallottakról nem hallgat
az a látottakról nem hallgat
aki a szélről nem hallgat
az a szélcsendről nem hallgat
aki a hallottakat látja
az a látottakat hallja
aki a szelet látja
az a szélcsendet látja
*
meghalt a Francescoék cicája
a Francescoék cicája halt meg
eredetileg egy szomszédé lehetett
aztán inkább beszokott hozzájuk
pár hete még láttam
amikor náluk voltam szilveszter után
nagyon barátságos cica volt
megdögönyöztem
adtak neki cicakekszet
szeretett felmászni mindenhová
függönyre fára szekrény tetejére
a felső ablakból mindig a szekrényem
tetejére ugrott
aztán onnan az ágyra
nem szerette ha tanulok
olyankor ráfeküdt a könyvemre
vagy a számítógép billentyűzetére
eltakarta a laptop monitorját
és sokszor aludt velem
a régi telefonomon van pár képem róla
mikor a bokor alatt napozott a kertben
mókás cica volt
úgy 12 éves lehetett
hosszú és szép élete volt
de most meghalt a Francescoék cicája
Vici volt a neve Vicinella
kis szomszédot jelent
őt gyászoljuk ezzel a verssel
*
akár egy madártoll vagy egy utazókosár
a Szindbád novellák felhasználásával
az asszony valóban az utazókosárban ült
alig megfejthető dolgokat álmodott
Szindbád tiszteletére a nagy nyárfa alatt
mert nagyon szeretett volna utazgatni
nem lehetett tudni sírni vagy nevetni fog
a következő percben amikor felébred
a harmatos fák között fölröppent
valamely éji madár
és ravaszkodva kacsintott Szindbád felé
a pepita nadrágos direktor
a hölgy a színpadon talán észrevett valamit
a csuklóját csipkekézelő fedte és ujjai
ó az ujjai fehérek voltak a hölgynek
aki nagyon szeretett volna utazgatni
de tudta hogy a Kárpátok között vagyunk
keskeny csigalépcsőkön botorkálunk
és nem tudjuk fel vagy alá
és nem tudta boldogságában
vagy boldogtalanságában ugrott a Poprádba
a malomgátnál az a halott kisasszony
a csokrot piros rózsákból rakták össze
a Poprád kéksége a tenger kékségét megközelíti
és mi majd loppal vigyázunk
hogy minden jól sikerüljön
száz esztendő óta járnak a fészekre a gólyák
száz esztendő óta csattognak a csókok
a bokrok alján és a letaposott pázsitokon
mert olyan az ember élete akár egy madártoll
vagy egy utazókosár
amelyet a negyedik emelet ablakából látunk
tovaúszni a mindenség felett
A kötet: előjegyzése, rendelése leadható a szerkesztőségünknél, illetve a szerzőnél is elérhető.