Keresés
Close this search box.

Gombás Katalin: HOLNEMVOLT NYÁR

A cigánymeggy ágai a földig hajolnak nagyapám kertjében. Ha átbújok közöttük, a fa sátorként borul fölém, eltakarva a világ elől. A mi titkunk marad, hova fészkelem be magam aznapi olvasnivalómmal, összekarcolt térdű királylányként egészen addig, míg nagyanyám hangja vissza nem térít a valóságba. Tízórai!

A hálószoba ablakában párnák napfürdőznek. Nagyanyám időnként megforgatja őket, hogy minden oldalról átszellőzzenek. A levelek közül kukucskálva figyelem minden mozdulatát. Szemüveges Holle anyóként paskolja-rázza a párnákat. Ahogy végez, visszahúzódik a hűvösbe, én pedig újra láthatatlanná válok meggyfa kastélyomban.

A nyári hőség idővel engem is a házba űz. Nagyapám a tévé alatti szekrényből előveszi a sakkot: egy parti? Parasztoknak hívja a gyalogokat és nevet, amikor susztermattot ad, de aztán megfordítja a táblát, hogy kezdjük újra. A konyha párája az ajtó üvegére tapad. A nudlik kövéren gurulnak ki nagyanyám kezei alól, a fazékban hangosan zubog a víz. A déli harangszóra mind az asztalnál ülünk, s mire a monoton hang azt recsegi, hogy “Gázlóviszonyok a Dunán: ezernyolcszáztizennégy-ezernyolcszáztizenhárom folyamkilométernél hajóútszűkület, szélessége kilencven, hosszúsága ezer méter, hajóvonták találkozása tilos.”, nagyapám már a feketéjét kavargatja. Az ebéd utáni alvást is csak ő veszi komolyan – Ilyen cefet melegben mi mást tehetnék?

Menjetek a ház elé játszani! Nem gyereknek való ez – hesseget a nagyanyám, de elkésett. Nem pipi, hami – kotyog közbe a húgom, s megbabonázva figyeljük a nagyanyám kezei közt tekergőző liláskék zsigereket. Bűvésznek látjuk, ahogy magabiztos ujjakkal válogatja külön az ehetőt az ehetetlentől. Ebben hét kis tojás van, jut minden unokának a másnapi levesbe. Kormi az utolsó cseppig felnyalja a vért a lábasból, én pedig egy marék friss gazt szedek a tyúkudvar megmaradt lakóinak, csak hagyjanak fel végre a bámulással.

Fordul a Nap, a ház árnyéka hosszabbra nyúlik. Kockás pléden ülünk a füvön, szánkról málnafagyi leve csorog. Pont olyanok vagyunk, mint a Kormi – nevetünk a húgommal és a fagylalt maradékával körbemázoljuk az arcunkat.

Esteledik. Nagyanyám pokrócot teker az egyik kacsára, majd szorosan magához öleli; markában vízbe áztatott kukorica. Lesimogatja a torkán. Szabad? – kérdezem, és ő bólint. Félve érintem meg az állat meleg testét. A kukoricaszemek úgy dudorodnak elő a bőre alól, mint a magok az iskolai babzsákban. Talán ekkor kezdem pedzegetni, hogy minden mindennel összeér. Sok évvel később a szupermarket etikus” kacsamájai között válogatva sem értem, miért nevezik ezt kegyetlenségnek. Ugyanazzal a kézzel simította a kacsa pelyhes torkát, mint az én hajamat, s mi ugyanolyan megadással bújtunk a tenyerébe.

A nagyanyád tulajdonképpen állatkínzó volt – mondja a férfi, akivel megosztom az aggályaimat és akivel azt reméltem, hogy egyszer lesz egy közös házunk, kerttel, meggyfával és kutyával. A szemei előtt válok láthatatlanná, ahogyan gyerekkoromban tanultam. Úgy látszik, ez a képesség sosem múlik el.

Aznap este álom és ébrenlét határán nagyanyám hangja a távolból is utolér: „Nem baj, lyányom, majd jön másik.” Arcomat a napillatú párnába fúrom, számban megérzem a málnafagyi ízét.

További bejegyzések