Gohér Norbert Márk: Tápiószentmárton

Nyár. Gyermekkorom nyugalma, végtelen napsütésbe oltott kacagások, lengén öltözött emberek strandpapucsának csattogása egy tessék-lássék módon aszfaltozott úton a meleg éjszakában.
Reggelből hajnalba nyúló beszélgetések, cukros üdítők, tizenkét darab palacsinta együltömben.
Nekem a nyár és annak legteljesebb emléke mind Tápiószentmártont jelenti. A kis, félüdülő falut, annak retro strandjával, pimasz, nagyokat csípő böglyeivel, erdő melletti faházunkkal, kertbe tévedt őzzel. Ha volt valaha bármilyen pozitív hatása a Kádár-korszaknak a családomra nézve, Tápió bizony toronymagasan szerepel – nem is az első, hanem a nulladik helyen.
A hely olyan, mint egy változást tudatosan és makacsul elutasító, öreg jó barát. Sík terepei néha megajándékoznak erős szeleikkel, kedvesen csillogó szemei pedig a napsütötte végtelen szántómezők. Kis, ma már inkább pataknak tűnő folyója és annak környezete egészen különleges érzetet kelt. Mintha egy miniatűr Grand Canyon mélyedéseit töltené meg a természet csendes, alig mozduló vize.
Évek óta nem tudtam lejutni ide. A munka, a háztartás, a mindennapi mókuskerék olyan állandó futásra késztetett a megélhetésért, hogy az elém lógatott morzsák mellett sem előre, sem hátra, sem magam mellé nem néztem. Éppen ezért, soha nem feledve, de lehetőséget sem teremtve, elhanyagoltam életem élményeinek férjként és apaként történő újraélését ebben a kicsi, nyugodt és csendes Duna–Tisza közi magyar paradicsomban.
Most viszont eljött az idő, és tettem egy vállalást. Feleségemnek teret és időt adva elhoztam a gyermekeimet oda, ahol én is igazi gyerek lehettem. Nem mondom, hogy nem aggódtam. Tudtam, a nagyszülők érkezéséig jó sokáig egyedül leszek velük. Nem mintha ez ne lett volna szokványos: rengetegszer voltam már velük egyedül, és soha nem történt baj. Inkább „gyakorlatias” dolgoktól féltem — hogy nem kenem őket elégszer naptejjel, vagy hogy gond lehet abból a tényből, hogy víz közelében leszünk.
Mindezek ellenére erősebbnek bizonyult az az érzés, hogy ott akarok lenni. Hogy szeretném, ha a családunk legfrissebb generációja kapna egy szeletet abból, amit én is megéltem – és amit a nagyapjuk és az apjuk is szinte ugyanúgy kapott meg.
Micsoda élmény volt. Megérkeztünk a strandra, lepakoltuk a cuccainkat, és a gyerekek azonnal, ruhástul rohantak a hatalmas, körkörösen locsoló slagokhoz. Ugráltak és futottak körülötte, nagyokat sikítottak örömükben, sokat estek, de annál jobban nevettek. Majd nagyjából egy óra múlva ezt megunták, és mentek is a közös játszótérre.
Ott „szilvásgombócokat” készítettek nekem a homokozóban, majd állandó csúszdázás következett.
Aztán elérkezettnek látták, hogy végre rendeltetéséhez méltóan használják a strandot. Eljött tehát a fürdés ideje.
Itt volt, hogy néha helyet tudtam foglalni a gyermekmedence melletti barna, recsegő-ropogó padon. Körbenéztem egy pillanatra, és mosolyogva erősítettem meg magamban a felismerést: itt bizony közel harminc éve nem változott semmi. Ugyanaz a három medence van, mint gyerekkoromban – egy gyermek-, egy „középső”, és egy általunk csak „banyásnak” nevezett forró, gyógyvizes melegedő, amelyben idős polgártársaink pácolódnak, sokszor órákon keresztül, nem törődve az időkorlátokkal.
Hamar repül az idő. Az ebéd a kötelező sajttal szórt, a magyar strandok gazdasági kultúráját szem előtt tartva természetesen túlárazott, mégis finom gyros tál és sült krumpli ketchuppel, olyan gyorsan fogy el, mintha meg sem rendeltük volna.
Majd megérkeznek a nagyszülők, nap érlelte bőröm fellélegzik, hisz végre én is úszhatok egyet. Ahogy a víz alól a felszínre emelkedem, fél füllel egy szívmelengető idős hölgyek közötti beszélgetésre leszek figyelmes:
– Nem vagyok egy bableveses.
– Hát én se, Klárikám…
– De néha azért megkívánom! Olyankor vagy krumplisan, vagy káposztásan készítem.
Ismét lebukom a víz alá, és azon gondolkodom, hogy itt még a bonyolult lélek is elengedi magát, és olyan beszédet folytat, amely egyszerű, higgadt, és nem kíván magyarázkodást. Tényként tálalja a mindennapok átlagos megélését. Mintha a szellem is nyaralna.
Váltom a nagyszülőket, kiúszom magam. Visszatérek törzshelyemhez, a barna padhoz. Egy idős, fehér ruhás úszómester hatalmas mosollyal odamegy az önfeledten pancsoló gyermekeimhez, majd leemel egy aknát, elkezd egy csapot tekerni, és a lábmosó hirtelen szökőkúttá változik. Ámulva nézik, körülötte csapkodnak, kis testükkel nagyokat csobbanak.
Kedves gesztus. Itt még a figyelmesség sem változik.
Véget ér a nap. Délután hat óra. Haza is kell érni. Elindulunk, beszállunk a kocsiba. Még át sem érünk a másik településre, a gyerekek már nyitott szájjal, mandulaszínben alszanak.
– Ti is mindig így voltatok – szól az elégedett hang édesapámtól.
Valóban. Mi is boldogok voltunk.