Félkész ház, vakolatlan falak
Sóvárog a jellem, orrom, szemem, szám
mind itt tartanak
Törmelék és szemét az udvaron
Fuldokol a tudat, bőröm, hajam
mint kiszáradt avar, divatos „énidőként”
áldozatul fel is gyújthatom
Elbújtál előlem, bosszant, mintha te volnál a gyermek
Pedig te szólítottál engem, te hívtál életre, és most kiáltok utánad,
magaddal vitted az összes miértet…
Feltúrt betondarabok hevernek az utcán
Felsikolt a benső, még nem jött a múlttal nyúzó
A penge élének nyirkos érzete mégis ott feszül a torkán
Nincs hova húzódnia már, égeti a nap, nincs már levél az olajfán…
Írta: Gohér Norbert Márk
2026.04.10