Gebhardt Nóra: Ugyanolyan borzalmas nap

Ugyanolyan átlagos nap volt, mint a többi. A reggeli kávémat szürcsölgetve morfondíroztam szánalmas kis életemen. Az elmúlt egy évben ez már szinte napirenddé vált. Minden reggel és este elgondolkodtam rajta, hogy hogyan jutottam idáig, mi a gond velem, de természetesen soha nem született semmilyen értelmes magyarázatom a helyzetemre, egyszerűen tudomásul vettem, hogy szerencsétlen vagyok. 35 éves egyedülálló nőként semmit nem tudok felmutatni a középső ujjamon kívül. Ja, de! Egy válást, anyagi csődöt, megannyi szerelmi csalódást, depressziót, szorongást és magányt. De legalább szeretnek az emberek. Vagy legalábbis azt mutatják. Aztán persze róluk is kiderül idővel, hogy nem voltam elég jó nekik és angolosan távoznak az életemből. Vagy én az övékből. Tisztelet a kivételnek. Azért van néhány barátom. Nagyjából ugyanezekkel a problémákkal, így legalább jól meg tudjuk érteni egymást.
A kávém lassan kihűl, de amúgy sem szeretem a forró kávét. Ahogy belekortyolok a langyos nedűbe, szinte átjárja testem a koffein, véremben szétterjed és új erőre kapok. Mintha nem is evilági erő gyűlne össze bennem, mintha még mindig álmodnék. Az utolsó korty után elmosnám a bögrét, de a csapból hirtelen tűzforró víz zúdul kezemre, szinte éget. Fájdalom. Ezt az érzést jól ismerem, minden nap érzem, hol a lelkemben, hol a testemben. Szóval biztos nem álmodok, mert érzem a forró víz égetését a bőrömön. Egy felszisszenés után dühösen bedobom a mosogatóba a bögrét. Majd este elmosom. Úgysem látja más, nem jön hozzám senki már régóta. Hétfő van. Megint egy borzalmas hét indul. Küzdök a túlélésért, ahogy több, mint egy éve már minden nap, próbálom kibírni a vánszorgó órákat és perceket, idegösszeomlás nélkül, a magányos estéket, hogy a következő nap új reményei jöjjenek, de persze azok sosem jönnek, szerintem a címemet sem tudják.
A munkahelyen újabb és újabb váratlan problémákat kell megoldani, de nem bánom, mert így legalább nem a sajátjaimra összpontosítok. Hazafelé még beugrok a boltba kenyérért, a kiszolgáló hölgy kedvesen mosolyog rám, de én csak nézek magam elé bambán, mintha akasztani vinnének. Fizetek, majd gyorsan távozok, mintha loptam volna. Beszállok a kocsiba és padlógázzal hazaszáguldok, magamra zárom az ajtót. Végre itthon, nincsenek emberek. Utálok vásárolni, utálok emberek közé menni. Nem volt ez mindig így.
Nem is olyan régen egy életvidám, mosolygós személyiség voltam, tele szeretettel, célokkal és vágyakkal. Aztán megismertem életem szerelmét, legalábbis azt hittem, hogy ő az, úgy éreztem, végre úton vagyok a teljes boldogság felé. Majd bebizonyosodott, hogy nem így van és sikeresen lerombolta ezt a vidám természetem, átformált a jelenlegi életunt, mogorva, embergyűlölő alakká. Egy éven keresztül képtelen voltam érezni bármit is, bárki iránt. Majd megjelent Ő. Akire ugyan nem gondoltam úgy, hogy életem szerelme lenne vagy az Igazi, de hosszú idő után először kezdtem érezni valamit férfi iránt. Egy véletlenszerű találkozás volt, de mindent megváltoztatott. Ahogy egyre többször fonódtunk össze, egyre inkább éreztem, hogy Vele akarok lenni. Mosolyogtam, sőt, nevettem sokat, már nem éreztem elveszettnek magam, visszanyertem a régi, vidám énemet, visszahozta belém az életet. Lassan kezdtem belészeretni. De ekkor hidegzuhanyként ért a felismerés, hogy neki esze ágában sincs kapcsolatot létesíteni velem, csak egy szórakozás vagyok, kellemes időtöltés, semmi több. Letaglózott az egész és visszaestem a saját önsajnálatomba. S most újra a magányos estémen gondolkodok rajta, hogy hol rontom el mindig. Őszintén szeretek, tiszta szívvel érzek, de mégsem kellek. Talán gonosznak kéne lennem, de az nem én vagyok. Még ha morcos vénasszonyként is érzem magam, akkor sem tudok gonosz vagy érzéketlen lenni. A szeretet még bennem van valahol mélyen.
Ülök a kanapén magam elé bámulva, mint egy szánalmas macskás vénlány. Még csak vénlány sem lehetek, mert elváltam, a macskákat meg nem szeretem. Különben is megennék a halaimat. Beletemetkezek a gondolataimba. Tényleg csak a filmekben létezik olyan, hogy happy end nagy összeborulással. A csúf valóság az nem olyan. Már éppen a sajgó gondolataim legmélyebb bugyraiba zuhannék, amikor egy ismerős hangot hallok, egy mély dübörgő kipufogó, pont amilyen az Övé. Nem, ez nem lehet a Mustang, hiszen már hetek óta nem beszéltünk, pontosan azóta, mióta elküldtem melegebb éghajlatra, amiért így bánt velem. A dübörgés egyre hangosabb, majd hirtelen alapjáraton kezd duruzsolni, mintha éppen leparkolni készülne. Számtalanszor hallottam ezt a hangot, bármi közül felismerem. Felpattanok a kanapéról és az ablakhoz szaladok, hogy kinézzek. Kint sötét van, csak az utcai lámpák fénye szóródik szét, megvilágítva a parkolóban álló autókat. Megpillantom az ismerős fényszórókat. A szívem majd’ kiugrik a helyéről, de még mindig nem hiszem el, amit látok. Elalszik a fényszóró, nyílik az ajtó és a magas férfi kiszáll az autóból, csak a körvonalai látszódnak az éjszaka sötétjében. Elindul a kapum felé, ismerősek a léptei, a testtartása, a mozdulatai. Megáll a kapu előtt, majd meghallom az éles hangot. A kapucsengő sikítása tőrként szúr a szívembe, a légzésem egyre szaporább, a testem mintha csak tűzben égne. Beengedem. Lépteit hallom a lépcsőházban. Remegve nyitok ajtót, majd ahogy meglátom, hogy előttem áll a küszöbön, a remegés elmúlik, a testem egyre forróbban izzik, szinte nem kapok már levegőt, szédülök. Egy hang sem jön ki a torkomon, csak nézem meglepett arccal. Ő csak ennyit mond: „Bocsáss meg! Csak téged akarlak!” Egy pár másodpercre szükségem van, hogy felfogjam, mi történik, majd némán elmosolyodok és a karjaiba borulok. Hosszú ölelés után csak annyit kérdez: „Beengedsz?” Beengedem az ajtón, beengedem az életembe. Visszajött. Megállunk a nappaliban, mélyen a szemébe nézek, majd közelebb hajolok hozzá. Újra érzem az illatát, a közelségét, a kezét végigsimítja arcomon, érzem a bőrét, az érintését, mely az egekbe repít. És a csókja, az maga mennyország s most újra érezhetem. Ahogy közeledik ajkam az övéhez, hirtelen halk, de éles hangot hallok, ami egyre hangosabban és hangosabban sikít fülembe. Ekkor felébredek az ébresztőórám éles csengésére. Már másodjára cseng, el fogok késni. Megint kezdődik egy ugyanolyan borzalmas nap, mint a többi.