Váltó, kormány, kuplung, fék, gázpedál. Az emberek többségének ezek csak egyszerű szavak, a vezetéshez szükséges információk, amiket meg kellett tanulni, hogy közlekedni tudjon. Nekem teljesen más értelmet adnak e kifejezések.
Egész pici korom óta érdekeltek a gépek, emlékszem, mikor gyerekként az udvarunkon szereltem szét a régi TV-t, hogy lássam, hogyan működik, milyen belülről, hogy aztán újra összerakhassam. Persze sosem raktam össze, elterelte a figyelmem valami sokkal érdekesebb. Nagybátyám – aki keresztapám is volt egyben – autót szerelt az udvarunkon. A környék legjobb autószerelője volt, mindenki hozzá fordult, akinek meghibásodott a járgánya. Bár egy utcában laktunk, a műhelye mégis valamiért nálunk volt, így szinte minden nap más-más járművek álltak az udvaron Köri gyógyító kezeire várva. Még beszélni is alig tudtam, selypesen kérdezgettem tőle, hogy mi micsoda. Valami megmagyarázhatatlan okból egyszerűen csak érdekelt. Talán az ő génjeit örököltem. Mivel a fiát nem érdekelték az autók, tetszett neki, hogy kíváncsiskodok, így mindent megmutatott, kérdéseimre türelmesen válaszolt. Amikor végzett a munkával és bejött a házba, mindig a kezeit szagolgattam. Az olaj és benzinszag beleivódott a bőrébe és ez volt a legkellemesebb illat a számomra.
Olyan 6-8 éves lehettem, amikor már tudtam, hogyan indul el egy autó és mechanikailag is tisztában voltam a felépítésével. 9 éves koromban keresztapám beültetett a platós UAZ-ának vezetőülésébe és előre hátra gurultunk vele a házuk előtt. Ki sem láttam a kormány mögül, a lábaim alig érték el a pedálokat, de rettentően élveztem. Később már együtt szerelgettünk s amikor elkezdtem a jogosítvány megszerzését, már nemcsak vezetni tudtam, hanem simán megcsináltam egy olajcserét szinte bármilyen autón. Nem volt kérdés, hogy legalább annyira autómániás leszek, mint szeretett keresztapám, ha nem jobban. Valószínűleg jobban. Az első autóm megvásárlása meghozta az áttörést, az igazi szabadságot. Végre saját tulajdonom lett és oda mentem vele, ahova csak szerettem volna. Egy piros színű Ford KA volt, imádtam, csinosítgattam, szerelgettem. 6 és félév együtt töltött idő után sajnos egy baleset következtében totálkárosra tört, de ekkor már nem tudtam elképzelni, hogy autó nélkül legyek, így hamar szert tettem egy Suzuki Swiftre. Ár-érték arányban az volt a legjobb döntés, de hamar megváltam tőle, nem okozott akkora örömet számomra, mint a szeretett FordKÁm. A három ajtós ezres Swiftből átültem egy 1989-es 2000 köbcentis szívódízel W124-es Mercedesbe és azóta is nagy szerelem, immáron kilencedik éve. Megszállottságom egyre erősödött, rájöttem, hogy a veterán autók az én világom, így később szert tettem egy 1996-os W202 Mercire és egy 1998-as SLK cabriora is. Mindhármat másért szeretem, de egy közös van bennük. Az élvezet, hogy vezethetem őket. A kulcsot elfordítom, felbőg a motor, kuplung be, egyes, gáz és indulhat az életre szóló élmény.
A munkámból adódóan naponta több típusú autót vezetek, valamelyik tetszik, valamelyik nem, némelyik kifejezetten kellemes élményt nyújt, de a nap fénypontja mégis az a pillanat, amikor a sajátomba beülök és az alkony homályos fényében haladok az úton hazafelé, rutinos könnyedséggel pakolgatom a váltót ötösig, majd átadom magam a végtelen nyugalomnak, a zene szól, a külvilág megszűnik, a gondok, problémák feledésbe merülnek. Bal kezem megpihen az átlagnál nagyobb kormányon, jobb karom támaszkodik a könyöklő sértetlen bőrfelületén. Belesüppedek a puha ülésbe, amelyet gondos kezek alkottak évtizedekkel ezelőtt, hogy maximális kényelmet nyújtson a sofőrnek és amelyre úgy vigyáztak az előző használói, akárcsak én, ezért tudta megőrizni finom anyagának minőségét. A szellőzőből a tipikus öregautó illat árad, melyet annyira szeretek. Mélyen magamba szippantom, nyomom a gázpedált, a gyomromban kellemes lüktető bizsergés, elmém kiürül. Az út szélén ágaskodó fák levelei lágyan rezdülnek mögöttünk, ahogy a menetszél simogatja őket, mintha csak integetnének nekünk. Előttem a hatalmas motorháztetőn ágaskodó, célkeresztnek nevezett Mercedes embléma, amelyen a nap utolsó sugarai csillannak vissza. Tolom a csillagot és megszűnik a külvilág. Szinte érzem a hengerek mozgását, az olaj útját a csöveken át, a kormány apró korrigálásaival a kerekekre kifejtett erőhatást, a gumi tapadását az aszfalton, ahogy anyag találkozik egy másik anyaggal. A motortól felfűtött géptető kellemes melegségét, a menetszél simogatását a kasztnin, a kipufogó fújását. Eggyé válok az autóval. A lemenő nap sugaraiban ragyogunk. Néhány perc tökéletes boldogság. Csak mi vagyunk, az aszfalt, az autóm és én.