Gebhardt Nóra: Egy lélek, két test, egy történet

Nem gondoltam volna, hogy egy állásinterjú változtatja meg az életem. Kerestem a legjobb munkalehetőséget, így akadtam rá egy hirdetésre, szinte azonnal behívtak interjúra. Bementem az épületbe, ahol a kolléga szólt a vezetőnek, hogy megérkeztem. Néhány perc várakozás után felnéztem és megláttam, ahogy jött lefelé a pult mögötti hosszú lépcsőn. Azonnal tudtam, hogy ő az. Nem túl magas, de határozott, egyenes testtartású, tekintélyt parancsoló, igazi vezető kinézetű öltönyös férfi volt. Felnéztem rá és akaratlanul elmosolyodtam, ő pedig visszamosolygott rám. Akkor még nem sejtettem, hogy ez a pillanat örökre megváltoztatja az egész életemet. Az interjú kellemes hangulatban telt, tetszett a feladat, kölcsönös volt a szimpátia. A végén már személyes dolgokról beszéltünk, ami meglepő volt, de kifejezetten imponált nekem. Mesélt az életéről, a szokásairól, végig mosolyogtunk, néha felnevettünk, azután elköszöntünk és hazaindultam. Majd értesítenek. Furcsa módon, nem volt bennem kétség, szinte tudtam, hogy enyém ez az állás. A hazafelé úton elkezdtek égni a szemeim, de azt gondoltam, hogy csak a sötétben vezetés okozza, azonban mire hazaértem, már rázott a hideg, a testem tűzforró volt. Megmértem a lázam, bár nem volt indokolt a megfázás. 38,7 fokot mutatott a lázmérő, lefeküdtem aludni. Másnap a telefon csörgése ébresztett. Megkaptam az állást. Délutánra egy csapásra elmúlt a lázam és a vele járó tünetek, mintha kicseréltek volna, örültem a jó hírnek. Valami új kezdete volt ez. Az első nap a főnököm végigvezetett, bemutatott mindenkinek, majd elfoglaltam az irodámat és a nap hátralevő részében velem volt, nagyrészt ismerkedéssel telt az idő. Együtt ebédeltünk és délután meghívott egy kávéra, ami furcsa volt, hiszen eddig egyik főnököm sem volt ennyire közvetlen velem. Éreztem, hogy itt a helyem. A következő hét a jó hangulatú munkáról és rengeteg nevetésről szólt. Viszonylag gyorsan megismertük egymást. Egyik nap szóba került, hogy klausztrofóbiám van és nem szállok liftbe, ekkor elkezdte mondani, hogy van egy film, amiben van egy liftes jelenet. Nem hittem a fülemnek. Rögtön tudtam, miről beszél. A kedvenc filmem volt az, amit szinte senki sem ismer, mert nem egy hollywood-i klasszikus, hanem egy spirituális film, amiről ha bárkinek meséltem, senki nem tudta, miről beszélek. Visszakérdeztem: „A szem tükrében?” – ez a címe a filmnek. Láttam rajta, hogy meglepődik. Helyeselt, majd elmondta, hogy ez a kedvenc filmje. Megmagyarázhatatlan érzés fogott el abban a pillanatban, néhány másodpercig néztük egymást, majd dolgoztunk tovább. Alapvetően tetszett a stílusa, igazi életvidám ember volt, rengeteg vicces történettel, amit szívesen mesélt nekem, de akkor először vettem észre, hogy milyen különleges szemei vannak. Ritka a zöld szem, a világon az emberek csupán 1%-a rendelkezik ezzel a típussal, ő pont ebbe a kis csoportba tartozik és a jobb szemének íriszében található két barna anyajegy. Akkor először figyeltem fel erre, mert akkor először néztem mélyebben a szemébe. Soha nem láttam még ilyen különleges tekintetet. Az egyedi zöld szemeit körülölelte enyhén ráncos szemhéja, a kis szarkalábak kifejezetten jól álltak neki. Nem értettem azt a pillanatot, de nem is akartam tovább gondolkodni rajta. Elfojtottam az érzést és tovább dolgoztunk, ugyanabban a kellemes hangulatban. Ahogy egyre jobban ment a munka, úgy kevesebb idő jutott a kötetlen beszélgetésekre. Amikor elkezdett valamilyen történetet mesélni, mindig hozzátette, hogy majd inkább egyszer egy fröccs mellett elmeséli. Olyan sokszor elhangzott ez a mondata, hogy megbeszéltünk egy időpontot egy igazi fröccsözésre. Meg sem fordult a fejemben, hogy ez randi lenne, gondoltam, miért ne mehetnék el egy görbe estére vele, hiszen mások is eljárnak a kollégáikkal szórakozni. Meg is beszéltünk egy napot, a helyszínt pedig meglepetésnek szánta. Egy nagyon kellemes folyóparti étterembe vitt vacsorázni és valóban fröccsöztünk is, a parton ülve beszélgettünk egész éjjel, nevettünk és a legmélyebb titkainkat is elmeséltünk egymásnak. Az a néhány óra éveknek tűnt és ahogy néztem, miközben mesélt, azt vettem észre, hogy már nem figyelek arra, amit mond, hanem az arcvonásait kémlelem. Bekapcsolt egy zenét a telefonján és felkért táncolni. Jól esett az érintése. Azt kívántam, bárcsak soha ne érne véget a pillanat, de lassan indulnunk kellett. Egy hosszú öleléssel zártuk az estét. Másnap a munkában nem tudtam másra gondolni, csak az előző éjjelre, de nem értettem, miért és mit érzek, zavaros volt minden és olyan gyorsan történt. A következő napok ebben a furcsa mámorban teltek, amikor ismét felvetette a munkán kívüli találkozás lehetőségét. Azonnal igent mondtam, pedig tudtam, hogy nem jó ötlet titokban találkozgatni, de nem voltam képes nemet mondani neki. Ezúttal egy erdő melletti tisztásra mentünk, abszolút nyugalom, zöldellő fák, a csendet csak a tavaszi madárcsicsergés törte meg. Amíg ő leterítette a plédet, az járt a fejemben, hogy „Mit keresek én itt? Ez nem helyes, nem kellene itt lennünk.” Közben jól esett a jelenléte, a beszélgetés, a nevetések. Az egyik pillanatban egy félbehajtott papírt nyomott a kezembe. Verset írt rólam. Teljesen összezavarodtam, kavarogtak bennem az érzések, sok volt ez nekem hirtelen. Átölelt, majd kértem, hogy menjünk haza. Otthon újra elolvastam a verset és akkor éreztem, hogy a papír át van itatva a parfümjével. Az illat villámként csapott belém, egészen a szívemig hatolva, a mellkasomban szorítást éreztem, annyira ismerős volt. Tudtam, hogy nem most érzem először ezt az illatot, de nem ebben az életemben éreztem. Megmagyarázhatatlan volt. Egy nap ismét találkoztunk munka után és meg akart csókolni. Határozottan elutasítottam, minden erőmmel küzdöttem az ellen, hogy viszonyba kezdjek vele. Néhány nappal később megkért, hogy ismét találkozzunk. Beültem az autójába és megpróbáltuk megfejteni a köztünk lévő érzelmeket, de nem jutottunk semmire. Egyikőnk sem értette, mi történik velünk. A beszélgetés végén újra meg akart csókolni, de szintén elutasítottam, bár addigra már annyira vágytam rá, hogy nehéz volt nemet mondani neki. Ahogy készültem kiszállni az autójából, visszafordultam és azt mondtam neki: „Egyszer élünk!” majd megcsókoltam. A következő napokban egyre több munkán kívüli találkozásunk volt, hol a tisztáson, hol a közeli kis erdőben. Mélyreható beszélgetéseink voltak, spiritualitásról, érzelmekről, legféltettebb titkokról és vágyakról. Az egyik ilyen találkozás alkalmával egy tópartra mentünk, leterítettünk egy plédet, egymás mellé feküdtünk. Gyönyörű kora nyári délután volt, a szellő lágyan simogatta arcunk, szótlanul néztük egymást. Majd bekapcsolt a telefonján egy zenét, amire nem számítottam. A kedvenc számom volt. Nem tudhatta, mert nem mondtam neki soha. Hallgattuk a zenét, feküdtünk és teljesen elmélyültem a tekintetében. Ahogy néztem a mélyzöld anyajegyes szemeit, kezdett lassan elhalkulni a zene, a külső zajok elcsendesedtek, a szívverésem egyenletessé vált, a légzésem könnyebb lett. A testem mintha felhőn repült volna, pillekönnyű volt, mintha már nem is létezne e világban. A fények és színek megszűntek, elhalványult minden körülöttem, semmi mást nem láttam, csak a zöld szempárt, mintha az univerzum végtelenjében lettem volna. A lelkem kilépett a testemből és a föld felett lebegve egyesült az ő lelkével. Néhány pillanat múlva újra a földön éreztem magam, a hangok visszatértek, a lelkem visszaszállt testembe, de egy része az ő lelkében maradt. Soha nem éreztem még hasonlót sem azelőtt. Nem tudtam megmagyarázni, természetfeletti volt és hihetetlen. Abban a pillanatban egyesült a lelkünk. Beleszerettem. Később elmesélte, hogy amikor először meglátott, egy belső hang azt mondta neki: „Megtaláltalak.” Boldog voltam. A sors később másfelé sodort minket, elváltak útjaink, de egyek maradtunk és örökké büszke leszek arra, hogy megtaláltam a lelkem másik felét ebben az életben is.