Gebhardt Nóra: A Celeb

Ahogy laza mozdulataival kevergette a teáját a konyhámban állva, arra gondoltam, hogy ez valóban velem történik vagy csak álmodom? Itt van velem. Eljött. Újra és újra eljön. Akar engem, talán egy kicsit szeret is.
Végignézek rajta többször, tetőtől talpig kémlelem áramvonalas testét és keresem azt, ami megfogott benne. De nem találom. Talán a barna szemei. Mindig is a barna szemű férfiak voltak a gyengéim. De valahogy neki nem olyan barna a szeme, ami levenne a lábamról. Nem. Akkor a magassága. Rendkívül magas, talán túl magas is, cingár testéhez képest. Úgy kell felkapaszkodnom hozzá, hogy finom csókot lehelhessek vastag, íves ajkaira. De azért a csókért egy hegyet is megmásznék, olyan finom. Szálkás izomzatán feszül a ruha anyaga, amit visel, magának varrja. Férfi létére tud varrni. Fest és szobrászkodik, zenét szerez, ír, énekel, hangszeren játszik. Mindenhez ért. Rendkívül tehetséges. De ez még nem elég ahhoz, hogy belészeressek. Az meg, hogy ismert, nem érdekel, legalábbis nem azért álltam vele szóba, mert ő egy híres énekes.
Szóval mi fogott meg benne? Az nem a külsőség volt, nem a csomagolás, amibe az isteni kezek burkolták születésekor s fejlődött önmaga által férfivá az évtizedek során. Nem is a tehetsége, amit ismer és elismer az egész világ. Nem. Egy sokkal mélyebb érzés vezetett idáig. A lelke, a személyisége, Ő maga. És az első pillantás.
Keresztgyerekeim táncfellépése volt szülővárosomban, Szent Iván éjjelén. Sohasem hagytam ki a fellépéseket, hiszen megígértem nekik, hogy minden fontos eseményen ott leszek. A programok jónak tűntek, tűztánc, koncertek, tűzgyújtás, azonban hetek óta tartó nehéz időszakom miatti fáradtságom okán eszem ágában sem volt tovább maradni. Csakis azért mentem, hogy megnézzem és végig fotózzam a gyerekek fellépését. A tánc szokás szerint fantasztikus sikert aratott, gratuláltam a fellépőknek, majd indultam volna hazafelé, de keresztlányom megfogta a kezem és így szólt: „Kérlek, maradjunk még!” Nem akartam maradni, de amikor keresztfiam is kérlelt és mindketten sírásban törtek ki, akkor jó keresztanya módjára beadtam a derekam. „Jólvan, maradjunk!” Ekkor persze a sírás egy pillanat alatt elillant és ujjongva a nyakamba ugrottak. A koncertekre nem nagyon figyeltem, nem is hagyták, mert a buborékfújóval, amit vásároltam nekik a szabad placcon randalíroztak önfeledten, én meg csak néztem őket. Amikor kellőképpen elfáradtak, a színpad közelében lévő padokra ültünk, majd keresztlányom felpattant és elkezdett táncolni, természetesen vele tartottam. Bementünk a tömegbe és ahogy oldalra néztem, összeakadt a tekintetem az imént koncertező énekessel. Rámosolyogtam, ahogy mindenki másra is, a mosolyom volt az örök fegyverem, szerettem az emberek felé sugározni ezt az apró kedvességemet. Tovább táncoltam és néhány perccel később azt vettem észre, hogy felém közelít, majd legnagyobb meglepetésemre elkezdett velünk táncolni. Beszéltünk egy pár szót, majd visszatért a tömegbe. Jól eső érzés volt, de nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget. Bár szimpatikus volt, hogy maradt szórakozni a közönséggel és rendkívül közvetlen módon, szeretetteljesen fordult az emberek felé. Jól éreztem magam, már nem akartam hazamenni. Később a tűztánc közben fotóztam a pillanatokat, amikor hirtelen azt éreztem, hogy valaki belépett az intim szférámba. Elemeltem a fényképezőgépet az arcomtól és ekkor láttam, hogy ott áll mellettem, arca egészen közel az enyémhez, a lángok fénye megvilágította enyhe ráncait s szemei csillogtak, ahogy rám nézett. Azt mondta, lassan indulnia kell, de szeretne találkozni velem valamikor. Beleegyeztem, bár nem gondoltam komolyan, inkább viccesnek tartottam a szituációt. Pont velem akar találkozni annyi szép lány közül? Őrültség! Hiszen én egy senki vagyok, láthatatlan.
A következő egy hónap gyakori üzenetváltásainkkal telt, de mindkettőnk túl elfoglalt volt ahhoz, hogy találkozzunk, én pedig nem voltam benne biztos, hogy szeretném-e egyáltalán. Úgy alakult, hogy egy vasárnap mindkettőnknek akadt néhány szabad órája, így megbeszéltük a randevút. A kíváncsiság hajtott, semmi több. Nem gondoltam, hogy bármi érzelmi szál kötne össze minket, egyszerűen csak meg akartam ismerni. Még egy előző szerelem maradványa munkálkodott bennem, ereimben még a múlt vándorolt, széthordva testembe a fájdalom és a sérelmek vérrögeit. Nem akartam semmit, csak felejteni. Az első néhány percben kissé zavarban voltam, hiszen mégis csak egy híres ember, de számomra egy idegen. Ahogy elkezdtünk beszélgetni, elszállt a lámpalázam és felszabadultan meséltünk egymásnak az életünkről és szokásainkról, nézeteinkről. Megmutatta a házát és egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Eszemben sem volt vele bármit is kezdeni, de minden addigi elvem és elgondolásom megdőlt, amikor először megcsókolt olyan gyengédséggel, amit már régen tapasztaltam. Hosszú idő óta akkor éreztem először valamit férfi iránt. Szenvedélyt és szeretetet egyszerre. A múlt vérrögei ereimben egy csapásra feloldódtak, a testemben immár a vágy munkálkodott, megadtam magam és elvesztem ölelésében.
S most néhány hónappal később itt áll a konyhámban sokadjára, a teáját kavargatva s én még most sem hiszem el, hogy engem akarna. Valószínűleg nem is így van, csak alkalmi megnyugvás vagyok, heti egyszeri szerelem, egy röpke viszony, amely majd szépen elmúlik s jön a másik, amely ugyanolyan örömet okoz majd neki. Hiszen ő szabad madár, énekes, színész, művész, aki képtelen s nem is akar lehorgonyozni senki mellett. Folyton úton van, hajózik az élet végtelen tengerén, meg-megállva kikötőkben, ahol mindig mások várják, mindig újat nyújtva neki. Én is csak egy kikötő vagyok s majd feledésbe merülök idővel. De én soha nem fogom elfelejteni különleges személyiségét, kellemes levendulaillatú haját, gyengéd érintéseit, szenvedélyes csókjait és forró ölelését. Nézem, ahogy kilép a kapun és ballag az autója felé, a holdfény megvilágítja arcát, még visszanéz rám, mintha végleg búcsúznánk s eltűnik az októberi ködben. S lehetséges, hogy tényleg nem látjuk egymást többé. Elillan s vele mindenem, ami jó volt. De sebaj. Jöhet a következő, aki talán majd marad is.