Ezek a szép Szászleányok,
Kihúzós kendőben járnak.
Ki van húzva a kendője,
Elhagyta a szeretője.
[…]
Árok, árok de mély árok,
Nem gondoltam, hogy így járok.
Belé estem benne vagyok,
A szerelem rabja vagyok.
Egek, egek bús fellegek,
Hulljatok rám, hogy haljak meg.
Hulljatok rám, hogy haljak meg,
Hogy a szívem, hasadjon meg.
(Népdal)
Meleg volt. A kezem csak a kor súlya alatt remegett, amint szememhez emeltem a zsebkendőm. Igyekeztem minél csöndesebben sírni. Nem az én tisztem volt.
Pár illendő könnycsepp, két csók a húgom beesett arcára és csöndes segédkezés a toron. Ennyi. Nekem ennyi jutott.
Az álmatlan éjszakák, csempészett gyógyszeres üvegcsék és tucatnyi zsebkendőt megtöltő könnyek, azok mind homályba vesztek. A bordáimat feszítették.
Azt a feszítést már megszoktam. Sok titok, sok fájdalom fért oda, jutott még hely ezeknek is.
Meleg nyár volt. Ciripelés, a zenészek muzsikája, a táncolók kurjantásai, estike illat és izzadtság elegye párnázta a sötét pajtát. Csöndes sóhajok szálltak fel egy-egy bála mögül, a sarokból és egyéb titkos zugokból.
Remegett a kezem, ahogy az övéért nyúltam a sötétben. Meleg, kérges, széles keze volt. Nem véletlen mondhatják a cigányasszonyok, egy kézben látszik az élet. Ha megfogta a kezem, én minden kis ráncban láttam és éreztem egy életet. Egy életet, ahol fogai közt lógó szarkalábbal, kaján mosollyal behajtja a kocsit az udvarra. Leugrik, foga közül a virágot a kezembe nyomja, aztán átfogja a derekam és megölel. Boldogan eszi az elé tett vacsorát és este az én párnámra hajtja fejét.
Bevezetett az oldalsó kis kamrába. Ott támaszkodtunk egymás mellett a vetőmagos zsákoknak. A helység hirtelen csöndjében csak kettőnk ziháló lélegzete hallatszott élesen. Eltompult a világ. Csak a keze létezett, ahogy fogta az enyém.
Egy darabig csak álltunk így. Nem tudtam mit mondjak, megszólaljak-e.
Meglazult a szorítása, majd egészen elengedett. Sedre mozdulattal penderült elém. Tenyere remegő melege hirtelen a derekamon volt.
– Szabad?
Félreálltam a temetőkerítés mellé. Lehajtott fejjel vártam meg, hogy a gyászolók meginduljanak a húgomék háza felé. Csak azután emeltem fel újra a tekintetem.
Bántóan színes volt Dávid halma a sok szürke fejfa közt.
Lassan visszaballagtam hozzá. Hosszan álltam, néztem könnytől elmosódott szivárványt, ami a sírja volt. Most végre megint boldog lehetett. Talán. Remélem.
Előhúztam a szoknyám ráncai közé rejtett, majdnem hervadtra gyűrt szarkalábat és a halom oldalához támasztottam. Gondosan rendeztem el, úgy, hogy a földet, Dávidot érhesse.
Mámorosan gyalogoltam hazafelé. Szemem előtt csókok és ölelések kergették egymást újra és újra. Ha Bodri szokásához híven nem vakkant üdvözlésként, talán még az árokba sétálok, csupán pár hüvelykkel elvétve a portánkra vezető hidacskát.
Ma nem csattant a kertkapu. Leszedték, hogy a vendégeknek azzal se kelljen bajlódnia. Gyors léptekkel hágtam fel a verandára. Siettem. Az asztalt meg kell tálalni, a húgom gyászol, ráadásul a vendégekkel kell foglalkoznia.
Csöndesen osontam, halvány mosolyokkal válaszoltam csak a részvétre. Néha nekem is jutott. Mégiscsak sógor volt. A többit már rég letagadtuk.
Az étel gyorsan fogyott. Lopva emeltem el egy buktát, csak utólag szégyeltem el magam. A bukta már nem fog vallani rólunk. Nincs már semmi és senki rajtam kívül, aki vallana.
‒ Csodálatosan főzöl ‒ mormolta teli szájjal ‒ Jobban mondva sütsz ‒ javította ki magát. Huncut, tervektől terhes lekvár-mosollyal nézett. Egészen megbolondult tőle a szívem.
Anitáék esküvőjére sütöttem épp, abból emeltem el két darabot sietve, mikor meghallottam az ablak alatt, elhaladtában, szinte hányavetin fütyörészett dallamunkat.
Álmodón néztem, ahogy betömi a buktát és már láttam, ahogy a saját esküvőnkre is ezt sütöm. Nem szokás, de ragaszkodni fogok hozzá.
Hetek óta találkoztunk felváltva, itt a kaszáló biztonságában, és a táncmulatságok párás sötétjében, anyám éber szeme elől gondosan kitérve. Csodálatos pillanatok voltak. Néha szinte fékezni kellett magam, hogy ne daloljak olyan hangosan munka közben. Elárultam volna magam. Elkomolyodva dőltem a vállának, azonnal átkarolt és kérges keze gyengéden simogatta a vállam.
‒ Biztos kitenné a szűröm? ‒ kérdezte újra, még mindig reménnyel a hangjába.
‒ Péterét nem is rakta, inkább dobta ‒ suttogtam. Nem szeretett róla hallani, de akkor tanultam meg, hogy minden úgy megy, ahogy anyám akarja.
‒ Egy hétig nem beszélt velem utána ‒ tettem hozzá. Nem folytattam, ismerte már a történetet.
‒ Na majd én beszélek veled ‒ váltott tréfásra a hangja, eltolt magától, mosolya minden földi jót megígért. Mohó, de finom kezekkel nyúlt a mellényem gombjaiért. Kuncogtam, feledve az előbbi témát, mellemet kidomborítva hagytam, hogy vetkőztessen.
Hazáig szedegettem a hajamból a mezei növények szúrós kis darabkáit.
A semmibe bámulva melengettem kezemet a búboskemence oldalán, kezdett végre felhevülni. Üres voltam. Teljesen üres. Most már utálni se tudom. Minek? Nincs itt, hogy jóvá tegye… Mit is? Gyávák voltunk mindketten.
Megfordultam és elindultam ki a kúthoz. A vendégek már mind elmentek. A húgom a hátsó szobában.
Sötétség uralta az udvart, néhány napja volt újhold. Mámorosan az örömtől és reszketőn az ijedtségtől támaszkodtam a kútkávának. Nem mentünk messzebb a háztól, úgyse láthatott minket semmi.
‒ Miért hívtál? ‒ kérdezte csöndesen, karja körbefont.
Nyakába fúrtam a fejem, hagytam, hogy átjárjon a tiszta boldogság érintése és illata nyomán. Mély levegőt vettem, felemeltem a fejem és a csuklóját megfogva a hasamra tettem a kezét.
Még semmit se érezhetett, de elcsukló lélegzetéből tudtam, értette mire gondolok.
‒ Regina! ‒ súgta elfúlón, magához szorítva. Visszaöleltem.
‒ Regina! ‒ ijedt, halk kiáltás ‒ Most mi lesz?
Megtorpant a szívem. Azt hittem ez majd bátorságot ad neki, ezáltal nekem is, és végre elszökünk.
A mellkasomat markolva kapaszkodtam a kútkávába. Még mindig fájt. Örökre fájt. Az erdő és a kerítés közti kis sávban volt a sírja. Senki se tudta, Dávid se. Nem volt púpos, csak én tudtam hol van. Ott sem volt igazán, csak néhány véres rongyom volt, amit temessek.
Két fajta szarkaláb van, az egyik csak szép, a másik mérgező is. Könnyektől elmosódott lila foltok az ujjaim közt. Csak azért tudtam, hogy mérgező, mert Dávid mondta mikor meghozta.
‒ Ez majd segít ‒ mondta csendesen. Puszit nyomott az arcomra, lesimogatta a könnyeket, aztán gyorsan eltűnt a fák között. Úgy sietett, mintha itt is láthatnának minket.
Rengeteget görcsöltem és hánytam azon a héten. Megjött a vérzésem is. Anyám nem tudott mit kezdeni a hisztérikus sírásommal. Gyűlöltem, őt is, Dávidot is, magamat is. Gyűlöltem az életet. Meg akartam halni, de gyáva voltam, hogy megtegyem.
Most nem leszek gyáva. Lepillantottam az asztalra tett köcsögre. Színig volt lúggal. Régóta gyűjtöttem már. Inkább ez, mint az a nyavalyás szarkaláb.
Megfogtam és kisétáltam a jelöletlen sírhoz.
‒ Most már csak én maradtam ‒ suttogtam neki ‒ Gyávák voltunk mind, bocsásson meg nekünk a Jóisten!
Az égre emeltem köcsögöm.
