A nagy út felén túl, észrevétlen,
sokszor csak leülnék csendben, tétlen.
Csak ülnék. Egészen úgy, mint régen:
teljesen tisztán, fehéren, vétlen.
Glóriám régi szárnysuhogásból
font fénylő fecskekoszorú lenne.
Kis táskám: puha kenyérkém, lassú
ecsetem, lapom bújna meg benne.
Lapomon percekből pöttyintett kép:
régi kert, roskadó, gyönyörű szép.
Üres pohár a deszkaasztalon,
kendőm heverne a kopott padon.
Szűz szél kapna fel egy gyűrött papírt,
és vinné a vágyat, mit ujjam írt
tova. Fény surranna, éjbe kúszna,
a világ is – mintha meghajolna
vágytalan szavamra, míg áll a perc.
Ó, hallgass. Csak hallgass. Vagy szólj – ha mersz.
Így ülnék a ház előtt álmatag,
és nézném az imbolygó ágakat.
S míg kenyérkém tördelném hallgatag,
világot váltanék a fák alatt.
