Születésnapomra – Variációk I.
56.
Sikolt az óra, fagyos a reggel,
indulom kell a néma tömeggel,
ötvenhat éve mozdul a lábam,
azóta jegyez engem az állam.
Matatok tompán a félhomályban,
holt szabadságom hagyom az ágyban
kihűlni ma is. Lásd: ötvenhatszor
háromszázhatvanöt szétmálló sor.
A szökőévet rég nem találom,
egy nappal kevesebb, több – mit bánom?
Ülök még kicsit az ágyon csendben,
akarhat ennél többet az ember?
Ruháim előre kiterítve,
alattuk napjaim kifeszítve,
mint egykori szabadságom… Látod?
Rossz, reggeli gyomrom mordul. Hallod?
Teraszon ülök, alattam tenger,
eggyé válok a szép végtelennel,
hullámok morognak a sziklákon,
magamat így látom, jaj, így látom.
Porcelánomon kés, villa koppan,
hűlő falatom emelem lassan,
mentő sikolt föl valahol messze,
és megrándult kezem leeresztve.
Ruhámat matatom a sötétben,
nem gyújtok világot soha télen,
csalok – mintha még mindig aludnék,
a tengernél minden perc ajándék.
Gázrózsa kékes lángja hunyorgat,
nézi a percet, az ellopottat,
kezemben lassan kihűl a bögre,
borzongó árnyam vetül a földre.
Reggel nem gyújtok soha világot,
így csapom be a téli világot –
csalok, mintha még mindig aludnék,
a tengernél minden perc ajándék.
Ketyeg az óra, fagyos a reggel,
indulok én is a tört tömeggel,
ötvenhat éve mozdul a lábam,
ötvenhat éve számoz az állam.
De én egy vagyok a végtelennel,
ablakom alatt morog a tenger,
magamat így látom, ó, így látom,
Uram! Hozd vissza a szabadságom!
